Sam Raimi több mint 10 évnyi hollywoodi bérdirektorkodás (amiből három egyre gyengülő színvonalú Pókember) után visszatér oda, ahonnan vétetett: az intelligens, vérbő humorral elkészített, gyomorforgató horrorok világába. Ezúttal egy PG-13 besorolással.
A Drag me to Hell (avagy Pokolba taszítva, ahogy a magyar forgalmazásban virítani fog) az elmúlt hónapok egyik legnagyobb vitáját váltotta ki horror-berkekben, éppen MPAA-besorolása miatt. A rossznyelvek szerint a PG-13 nevű rating (13 éven felülieknek, szülői felügyelettel) egyes-egyedül Spielberg miatt jött létre, hogy minél több tinédzsernek (akik már a 80-as évek óta Hollywood legáhítottabb célközönsége) el tudja adni az Indiana Jones-t, a Gremlineket, meg egyéb vitatható értékű dolgokat. Azaz az esetlegesen durva és ijesztő, de valahogyan gyerekek által is megemészthető (na, ezt facsard ki még jobban) tartalmat. Azóta a PG-13 minden hardcore horrorfilmrajongó szemében egyet jelent a kiheréléssel, és annak a jele, hogy a stúdió nem szeretné a filmet eltemetni a rettegett R- vagy NC-17-besorolások DVD-szagú sírköve alá. A közelmúlt PG-13-as horrorfilmjei ezeket a rajongókat igazolják: huszonvalahányadik és huszonvalahányadrendű Jaws-, Alien/Predator- meg Poltergeist-folytatások tartoznak ide.
Nem csoda, hogy az Evil Dead-sorozaton edződött horrorfanok fanyalogva és bojkotthangulatban fogadták Sam Raimi nagy visszatérését. Pedig most az egyszer tévednek. A Drag me to Hell ijesztő, undorító, vicces, huncut és intelligens, s a moziszék karfáját fogod markolászni tőle: tökéletesen illeszkedik a Raimi-kánonba. Persze, ettől még valószínűleg meg fog jelenni egy R-besorolású DVD is belőle, de nem nagyon látom, mit lehetne ehhez a filmhez még hozzátenni – egy ütősebb befejezésen kívül.
Az elmúlt évek mainstream horrortendenciái (gótikus hülyeségek, japán filmek vérszegény remake-jei és nyomasztóan brutális, buta Saw-folytatások és klónok) nem sok jót jeleztek ennek a minden gamatságában is ízlésesen, nagyon sok humorral (lám, van humor az idióta one-linereken kívül is!) elkészített, poszt-Romero-zsánernek, ami talán Peter Jackson Hullajójában (Braindead) csúcsosodott ki anno. De íme, van remény: a Drag me to Hell visszaröpíti a nézőt egy boldogabb korba, amikor a horrorfilmekben még ismert eszköz volt a kameraállvány s igazi operatőrök álltak mögötte; amikor még tudták, hogy a harsány kacagás és az ijedt hátrahőkölés kibékíthetetlenségéből született feszültség a legfelszabadítóbb filmes élmények egyike; amikor nem egy hetet tartott a forgatás, a vizualitás nagyrészét egy legyintéssel számítógépes utómunkára bízva. Ráadásul rogyásig tele van eldugott, alig felismerhető utalásokkal, bökdösésekkel, jelzésekkel.
Christine (Alison Lohman) a tökéletes horrortini prototípusa: szőke, édeske, szépecske, jóindulató, törékeny, bántható. Egész jól kezd menni az élete: előreléptetés várhat rá a bankban, ahol kölcsönöket bírál el, a túlságosan is jófej pasija pedig éppen be akarja mutatni a szüleinek. És akkor bejön a bankba a két lábon járó baciluskeltetőgép: egy taknyoló, nyálazó, retkes körmű, ágrólszakadt (ráadásul vélhetően magyar származású) cigányné. Kis főhősnőnk a jólány és karrierista énjei közti viaskodás után, utóbbi győzelmével nem adja meg a kölcsönmeghosszabbítást a vénasszonynak, aki hálából letámadja a parkolóban és az utóbbi 10 év egyik legzseniálisabb (legalábbis a röhögve öklendezősök közül) jelenetében ellopja a cingár bankárlány kabátgombját és meg is átkozza őt. Innentől kezdve nagyjából sejthetjük, mi történik: jön a rossz szellem és buhuhuhuhúúú.
Ne ijesszen meg az unalmas plakát: Raimi nagyon sok hagyományos filmes eszközt használ: árnyékok, fényjátékok, találékony szemszögek és sok közeli plán a főhősnőről, hogy azonosulhassunk vele (urambocsá’ szeressünk bele). Ritka kellemes például a nemhorror-jelenetek felépítése: a nagy elődhöz, Carpenterhez hasonlóan egyszerű, parasztos logikával él: ellentmondásosnak hangzik egy gusztustalanságra (is) építő horrorban, de a rendezés és az operatőri munka is ízléses, s az effektusok nagyrésze is „analóg”. A Christopher Young keze munkáját dicsérő, a feszültség elég nagy részét cipelő zene pedig ugyancsak kiváló: akik az örökbecsű Bernard Hermann Hitchcock-zenéinek hagyományát vélik felfedezni, nem sokat tévednek (sőt, Lalo Schifrin megírt, de sohasem használt Exorcist-zenéje is elhangzik a stáblista alatt).
A film ritmusa is eltalált: nincs telezsúfolva ijesztgetéssel, a hétköznapi mindig a kellő pillanatban vált át horrorra, s amikor azt már nincs hova fokozni, akkor humorra. Sőt, esetenként még szürrealizmussal is kacérkodik: a fehér kecske behurcolása a szellemidézés kellős közepébe az addig még konokul hallgatókat is reakcióra készteti.
A vége az egyetlen, ami némi hiányérzetet hagyott bennem: jó-jó, poénos, csavaros, jópofa, ijesztő – de nem eléggé. Olyasvalamit várok, amitől még a multiplexet rég elhagyva, a pláza parkolójában is remegnek a falak a röhögéstől. Talán majd az R-besorolású DVD-n. És vizeletvisszaszorítva várjuk az Evil Dead-széria 2010-re tervezett következő (re)inkarnációját.
