Kecskeméten június közepén nyoma sem volt a válságnak. A főtér alkalmi söntései és sütödéi között, az égetett szeszek és a forró kürtős kalácsok tömény gőzébe burkolózva a Bor és Pálinkaünnep vendégei kúrálták kedélyüket. Aki pedig másfajta rövidekre is vágyott, az az animációs biennálé vetítésein lelt alkalmas kedélyjavító, illetve tudatmódosító ingerekre.
Különös, de épp a napokban (a jubiláló Cirkó mozi előterében) akadt a kezembe a Filmvilág 84/8-as száma, amely „az animáció esélyeit” állította középpontjába, azokat latolgatta meglehetősen borúlátóan, az akkoriban készült egészestés hazai sikerprodukciók ellenére. A kommersziális (sic) filmek közízlést romboló dömpingje (a Csillagok háborújának sekélyes, direkt hatáselemei…), az egyedi filmkészítés rögös, mégis egyedül áhított útja visszatérő elemei annak az interjúfüzérnek, melyben az újságíró (Bársony Éva) akkor már neves alkotókat kérdezett – Reisenbüchler Sándort, Rofusz Ferencet, Dargay Attilát, Jankovics Marcellt. [Bársony Éva: Művészet vagy biznisz? Beszélgetések rajzfilmrendezőkkel – szerk.] Gyanítható, hogy egy hasonló interjúcsokor a mai középgenerációból is sok keserűséget hozna elő – ha nem is épp a kommersz ellenében. Hiszen az alkotók többsége ma is önkizsákmányolással valósítja meg a terveit.
Ez az a kérdéskör vagy problémahalmaz, amelyből a KAFF laikus látogatói semmit sem érzékelhettek. A neuralgikus pontokat legfeljebb az Animációs Szakosztály sajtótájékoztatója érintette. Máskülönben a legremekebb formájában tündökölt a szakma, hiszen a versenyprogramba jutott művek a lelkesedés, az alkotói kreativitás, a gyártói lelemény bizonytékai, míg a konzultációk a szakmai diskurzus elevenségéről, a kölcsönös odafigyelésről árulkodtak.
Kétségkívül van valamilyen burok a KAFF körül, a fesztivált – a Filmszemlével összevetve – már-már szokatlanul békés hangulat lengi be. Ezt a burkot vagy erőt nyilván a Kecskemétfilm képezi: ez az a műhely (a Pannónia Filmstúdió egykori műterme), amely a KAFF-ot oltalmazza, működteti, magáénak érzi. Innen a családias jelleg, amely a külföldi vendégeket elbűvöli, az alkotókat párbeszédre hívja, ugyanakkor intimitása révén kissé belterjessé is teszi a rendezvényt. Az alkotókból, zsűritagokból, újságírókból, külföldi vendégekből, mozisokból álló belső kör és a szerencsére nagy létszámú gyerekzsűri kellemesen megtölti a magyar versenyprogram vetítéseit, s az élénk szakmai jelenlét miatt a konzultációk is elég látogatottak (dacára a reggel 9 órás kezdésnek). Ezek a fesztivál pillérei, illetve fénypontjai, amelyeket az állandó időpont és helyszín miatt könnyű nyomon követni. Ezeket egészítik ki a KAFF kísérő- és retrospektív programjai, köztük az idei év csemegéje, az Oscar-díjas animációs rövidfilmekből összeállított gazdag válogatás (1959–2009), továbbá az annecyi és más rangos fesztiválok díjnyertes filmjei, a különféle nemzetek filmgyártásából szemezgető programok, a zsűrikben helyet foglaló szerzők válogatott munkái, valamint a különböző országok gyermekei által készített filmek. Ami kevésbé érthető: a külföldi versenyprogram miért süpped bele a viszonylagos érdektelenségbe.
Ezen a ponton strukturális nehézségbe ütközünk. A KAFF ugyanis, habár a neve egy, valójában két fesztivál, s ez a nem elhanyagolható részlet valamiért nem kap megfelelő hangsúlyt. A Kecskeméti Animációs Filmfesztivál 1985 óta létezik, és a hazai alkotásokat versenyezteti különböző kategóriákban. Az 1996 óta párhuzamosan megtartott Nemzetközi Animációs Fesztivál (NAF?) viszont az egészestés produkciók versenye – ilyenből idén mindössze ötöt láthattunk, ami egy komoly mezőnyhöz kicsit szerény szám. Ezekre a munkákra elég kevesen voltak kíváncsiak, ami egyfelől programszerkesztési hiba lehet (rossz időben voltak rossz helyen), másfelől kommunikációs kudarc. Ez is azt mutatja, hogy a fesztivál kommunikációja nem ér fel a magas tartalmi színvonalhoz. A program nehezen áttekinthető; a programfüzet, ahelyett hogy egyszeri áttekintést adna a műsorstruktúráról, redundánsan (56 oldalon, két nyelven) ismételgeti a részleteket. A honlap pedig, mint afféle antik szekreter, inkább mintha rejtené, mint kínálná az információt.
Pedig – visszatérve az egészestés programra – volt mit nézni Kecskeméten. Az idén a Titanic Filmfesztivál programjában is szereplő Fél(ek) a sötétben – hat neves kortárs illusztrátor és képregényrajzoló szkeccsfilmje – egyik alapérzelmünk eredetét, sokszor irracionális mozgatórugóit kutatja szürreális helyzetek és képek segítségével. 78 percnyi feszültség testbe költöző rovarokkal, vérszomjas fenevadakkal, gyermeki rémálmokkal, szellemekkel, magánnyal és sötétséggel – elsősorban kétségkívül neurotikus entellektüeleknek. Borislav Sajtinac A montmartre-i gyilkosa – a KAFF legjobb egészestés filmje – nagyjából ugyanennek a körnek szól: történelmi utalásokkal tűzdelt, abszurd ballada egy (anyagyilkos) sorozatgyilkos és a Halál barátságáról (?), karikatúraszerű, lebutított animációba csomagolva. Részben hazai (helyi) termék – egyben Kecskemét Város díjának nyertese – az ír Tomm Moore Kells titka című filmje. A klasszikus mese hőse egy árva kisfiú, a Kells Apátságban nevelkedő Brendan, aki nem retten meg a sors által rámért kihívástól. Gyönyörű ritmikus kompozíciókban, geometrikus rajzokban elbeszélt történet közösségről, hagyományról, tudásról, a világban rejtező titokról. Ugyancsak pozitív üzenetekkel teli a versenyprogram másik ifjúságbarát alkotása, a Mia és a Migoo (r. Jacques Remy Girerd), amelyben szintén a gyerekekre hárul a feladat, hogy szeretetükkel, bátorságukkal, józan eszükkel megmentsék a közelgő (környezeti) katasztrófától – itt már egyenesen a Földet.
A magyar versenyprogramot, amely 22 rövidfilmből, 11 televíziós sorozatból, 16 vizsgafilmből és 12 reklámból, szignálból, illetve főcímből állt, nehéz volna ilyen röviden áttekinteni. A gondosan összeválogatott mezőny legfőbb érdeme ugyanis éppen az, hogy az ambíciók, a funkciók, a technikák elképesztő sokféleségét volt képes felmutatni. Már a díjazottak felsorolása is meghaladná e beszámoló kereteit, így egyszerűen álljon itt pár cím a személyes best of-ból. Alexei Alexeev Log Jam sorozatában három erdei muzsikus, a medve, a nyúl és a farkas próbáinak, jam sessionjeinek lehetünk szemtanúi. Összeszokott bandáról van szó, ám a köztük uralkodó harmónia véletlenül sem zenei természetű…
Tóth Pál „Paja” Kicsi rigójában a szerző jellegzetes figuráinak egyike, egy idős ember új barátra lel, méghozzá egy rigófiókában, végeredményben azonban „csak” egy tapasztalattal lesz gazdagabb. A megfejthetőség és a titokzatosság jóleső határán állapodik meg Paál Zsuzsanna Holdja, amely pasztelles képeivel és lírai kihagyásaival az élet körforgásáról beszél. Ulrich Gábor Lebegés, avagy tíz bagatellje, melyben a halál mint az élet leghétköznapibb eseménye jelenik meg, Podmaniczky Szilárd Szép Magyar Szótárának szócikkeire, abszurd történetkezdeményeire asszociál képileg. S végül – címéhez híven – ide kívánkozik a Fesztivál Nagydíjának és a filmkritikusok díjának nyertese, a FIN. Glaser Katalin alkotása – egyfajta modern orbis pictus gyanánt – egyetlen hatalmas svenkben tárja elénk a világ képeit. A belső montázs perspektívát és méretarányokat torzító, időt és teret megbontó – egyszóval: képtelen – folyamatossága az észlelés természetére, szép szubjektivitására irányítja figyelmünket.
