Mindenféle reklámot felülmúl az a zseniális fogás, mellyel e film készítői népszerűsítették munkájukat: Eric D. Wilkinson producer nyilvánosan is köszönetet mondott azoknak, akik vették a fáradságot, és letöltötték az internetről első (és mindeddig egyetlen) filmjét.
Ezzel a segédlökettel indult útjára a tíz éve elhunyt amerikai sci-fi-szerző, Jerome Bixby legutolsó könyvének megfilmesített változata. Bixby neve a ’60-as években vált ismertté néhány nagyon meghatározó Alkonyzóna- és Star Trek-epizód révén. Frappáns kis történeteiben a legnagyobb hangsúlyt mindig a tudat és az anyag manipulációjára fektette, így nem meglepő, hogy ebben az alkotásban is az emberi elme befolyásolhatósága válik céltáblává. Az író fiával közösen az alkotók azon fáradoztak, hogy mini-büdzséjükből úgy változtassák a megírtakat képpé, ahogyan az öreg Bixby azt halálos ágyán elképzelte. A sci-fi megnevezés ellenére nagyon szerényen bánnak a műfaj által megkívánt eszközökkel. Olyannyira szerényen, hogy nincsenek sem speciális effektek, sem képi bravúrok, egyszóval semmi, amit az ember elvárna egy sci-finek beharangozott filmtől.
A film „hőse” John Oldman, történelemszakos egyetemi professzor, aki minden magyarázat nélkül, egyik napról a másikra otthagyja munkahelyét. Egy rögtönzött búcsúparti keretében, nem túl hosszas kérlelés után elmagyarázza ragaszkodó kollégáinak, hogy ő valójában a paleolitikumból származik, és már legalább 14 000 éves. A hosszú idők során Oldman (sokatmondó név, nemdebár?) fizikuma stabilizálódott, tovább már nem öregszik, épp ezért minden tizedik évben odébbáll, hogy ne keltsen feltűnést. Az elképedt vendégek eleinte jóízűen kuncognak a hallottakon, majd feldühödnek, és hitetlenül fordulnak szembe a férfival. Felmerülnek a legmeredekebb kérdések: milyen érzés lehet mindenkit túlélni? Milyen érzés lehet saját szemünkkel látni a világban végbemenő elképesztő változásokat, Buddhával és van Gogh-gal barátkozni, és legalább tíz doktori címet szerezni? Oldman elméletileg gond nélkül tudja a választ minderre. A legfontosabb kérdés viszont az, hogy el lehet-e hinni ennek az embernek bár egy szavát is?
Amerika, sci-fi és kőkorszak. Ha ezeket a szavakat hallom, akkor már reflexből CGI-mammutok végtelen sokasága tárul lelki szemeim elé. Ebben az adaptációban viszont az a meglepő − és megnyerő −, hogy szereplői képesek majdnem másfél órát egyetlen szobában eltölteni, szüntelenül beszélgetve, és folyton-folyvást egymás szavába vágva (sokan nemhiába hasonlítják össze a 12 dühös emberrel). Oldman vendégei, kíváncsiságuknak köszönhetően, fokozatosan túszokká válnak. El is hiszik a történetet, nem is; dühösek is, nem is; irigyek is, nem is − de mindenki tagadhatatlanul kíváncsi. Titkon mindegyikük sóvárog, hogy megtudhassa: csupán Oldman gyermeteg játékának áldozatai lettek, vagy valóban valami megfoghatatlan csoda részévé váltak? Ezeket a kérdéseket mi is feltesszük magunknak, mivel önkéntelenül is a meglepően jóképű ősember hallgatóságának szerves részévé válunk. A fikció tehát nem a képernyőn, hanem bennünk valósul meg. Láthatatlanul, mégis érzékelhetően keríti hatalmába a szereplőket és a meglepődött nézőt is.
A Star Trek-rajongók valószínűleg soha nem fogják megbocsájtani, hogy a film képileg semmilyen szempontból nem élménydús ("mentségére" szóljon, hogy független produkció): bármilyen tévécsatornára beszúrhatnák szombat délelőtti filmként, valószínűleg senkinek nem tűnne fel. Ám a speciális effektekkel egyszerrre a mesterkéltség is hiányzik a filmből (természetes fényeket használnak, és rengeteg a statikus beállítás). Titkon ez a szegényes ábrázolásmód is a verbális részletekre való összpontosításra serkent. Kérdések és válaszok sokasága özönlik minden elképzelhető irányból, amit a háttérben néha fel-felold egy Beethoven-szimfónia. A beszélgetés a kellemes dallamok alatt sem csitul, meglepő módon egy pillanatig sem bírnak elhallgatni. A kevésbé hangulatos helyszínt és a szereplők számát (két csupán egy percre feltűnő férfit leszámítva, végig csupán heten vannak) sikerül néhány kiváló színészi alakítással ellensúlyozni. Természetesen nem kell sztárparádéra számítani, mert indie-produkció lévén a nagy nevek és a feltűnő megjelenés épp annyira nem elvárható, mint a kirívó speciális effektek. Ez a film is azok közé a szélsőségek közé tartozik, amivel a néző vagy teljességgel képes azonosulni, és ezáltal imádja, vagy nem képes bekapcsolódni a történet ritmusába, és ezért hihetetlenül unalmasnak tartja. Ha valaki mégis e kettő között ingadozna, az valószínűleg csak fél szemmel figyelte a képernyőt.
