Megint majom

Tim Burton: Planet of the Apes / A majmok bolygója

Történt, hogy 1968-ban, a 20. Century Fox égisze alatt Franklin J. Schaffner és csapata filmre vitte Pierre Boulle A majmok bolygója című regényét. A készítők nem számítottak nagy bummra, a siker azonban minden álmukat meghaladta. Amerikában kitört a majommánia, a bevételek a plafonig ugrottak, és ennek természetesen meg is volt az eredménye: 1970 és 75 között négy folytatás követte a nagy őst, de készült a sztori alapján tévé- illetve rajzfilmsorozat is.

A 70-es évek közepére azonban a dolog alaposan kifutotta magát, és a majombolygó visszasüllyedt a filmgalaxis valamelyik Hollywood háta mögötti bugyrába. A tetszhalál majd 35 évig tartott, amikor is a Fox agymenjei úgy döntöttek, itt az idő, hogy végre lefújják a kozmikus port a csipkerózsika-álmát alvó sikersztoriról, hiszen a rasszizmus és a tolerancia témája most is éppen olyan aktuális, mint annak idején volt. A remake elkészítését kezdetben James Cameronnak ajánlották fel, ám ő lefújta a bulit, és ekkor lépett a színre Hollywood filmes mágusa, Tim Burton (lásd még Ollókezű Edward, Beetlejuice, Támad a Mars, Ed Wood, Batman, Az Álmosvölgy legendája, stb.)

Tim Burton: Planet of the Apes

Burton remake-je (amely ellen egyébként a rendező hevesen tiltakozik, hiszen ő nem újracsinálta, hanem úgymond újraálmodta a filmet) nagyvonalakban követi az alapsztorit: adott egy homo sapiens, aki részben önhibájából (meg akar menteni egy kísérleti majmot) egy idegen bolygón landol, ahol a majmok uralkodnak a humanoidok felett. Az égből pottyant férfi természetesen a majomsorba süllyedt emberek élére áll, és néhány humanista majommal karöltve felveszi a harcot a zsarnokság ellen. Körülbelül eddig tart a két film közötti hasonlóság, ami önmagában még nem lenne baj. A gond ott kezdődik, hogy az újítások nagy része – és itt nem a formai-technikai trouvaille-okra gondolok, hiszen az ezredfordulós gizmók bevetése valóban fantasztikus látványvilágot eredményez – balul sül el, ha elsül egyáltalán.

Tim Burton: Planet of the Apes

Burton összekeveri a 68-as opusz élesen elkülönülő majom-kasztrendszerét (csimpánz – gondolkodó, orangután – politikus, gorilla – katona), melynek következtében összezubog a film egyik metafizikai tartópillére. Schaffner opuszában a trónjukról letaszított humanoidok elvesztik a beszéd képességét, Burton filmjében viszont boldog-boldogtalan nyomja a sódert. (A kérdés csak az, hogy a főhős mi a fenének nem szólal meg, amikor a majmok fogságába kerül, hiszen meg sem sanyargatták a torkát, mint 68-as elődjének.) A nagy finálé pedig egyszerűen röhejes. Az egymást már-már szétszaggató felek közt a mennyből deus ex masináján érkező kísérleti majom teremt békét, a béke kedvéért. Ja, és ezzel még nincs vége, hisz a rendező tartogat még számunkra egy koncepcionálisan totál blőd fricskát: az otthonába térő hőst... majmok fogadják (Emlékezzünk: a visszatérő Charlton Hestont a maga idején a nukleáris télelő tragikus, és minden szempontból helytálló képe fogadta.)

Tim Burton: Planet of the Apes

Nos, egy szó mint száz, ez a remake sem körözi le a mintadarabot, arról nem is beszélve, hogy – talán először egy Burton-opuszban – alig lehet felismerni, mondjuk a Támad a Mars rendezőjének kézjegyét.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó