Az utóbbi években kétségtelenül reneszánszát éli az életrajzi filmek műfaja. Így nemcsak a nemzeti ikonok nevét lehet újrafényezni, hanem szerencsésebb esetben a film alkotói egy-két Oscar szobrot is aratnak.
Ennek az elismeréseknek mintha az lenne az ára, hogy olyan hányattatott sorsú művészek életét mutatják be, akiknek sorsa a mélyről felívelő sikertörténet. A sokoldalú tehetségek ugyanis sokszor gyermekkori betegségekkel (Frida, Ray) vagy a nyomorral való küzdelemből születnek meg (Piaf).
A Coco Chanel című filmet leginkább talán az utóbbival érdemes összevetni, ugyanis ha a két életutat nagyvonalakban elmeséljük, számos hasonlóságot találunk. Két nő, akik nagyban meghatározták a francia kultúrát, az ő életüket pedig szenvedélyük: a munkájuk, valamint a férfiak – vagy azok hiánya. Az analógiák ellenére a két film világa merőben más. A Piaf karcosabb, nyersebb, fájdalmasabb utazás volt. A film a szereplő világához igazodott, ahogyan Coco Chanel esetében is, így maga az interpretáció is óhatatlanul különbözik. Anne Fontaine, a film rendezője nem a szélsőséges érzelmi kitörésekre épít, hanem Chanel jellemét követi, így lesz az alkotása visszafogott, tudatos, elegáns, túlzásokat nélkülöző, ám humora miatt mégis ironikus.
A Piafot nézve az idősíkok váltakoztatása miatt az életút nem ívként, hanem mozaikként állt össze a fejemben – viszont, ha egy film azt kínálja, hogy egy ember életét követhetjük végig, annak legérdekesebb aspektusa maga a folyamat. A Piaf éppen ettől fosztott meg, és ezt adja vissza a Coco Chanel. Nemcsak lineáris időkezelése, vagy montázsszekvenciák (ld: semmiből előörvénylő újságok) elhagyása végett, hanem mert a Chanel nem évtizedeket, csupán éveket ölel fel, ennek megfelelően több időt szánhattak az alkotók nemcsak a figura egy-egy életrajzi szakaszára, hanem bizonyos helyzetek körüljárására is. A francia címbe belehelyezett „avant” (előtt) szócska így szerencsés ötletnek bizonyult, ám az is érthető, hogy a magyar címből kihagyták. Az „előtt” demarkációs vonalat húz a két életkor közé. Mintha a fiatal lány és a majdani Chanel két külön világ lett volna. A film azonban elémegy ennek a megosztottságnak: mintha már a gyermek Cocoban is meglenne annak a magva, akivé egyszer majd felnő. A gyermekkort feldolgozó néhány jelenet is erre világít rá: a nevelő apácák fityulái geometrikus angyalszárnyakként libegnek, megelőlegezve ezzel a kalapok általi inspirációt, az árvaház termeiben pedig a fekete-fehér színvilág szinte perzselően hat.
A Chanel-féle stílus tehát nemcsak olyan szóbeli kijelentésekben jut érvényre, minthogy „vegyük le a fűzőt, hogy kényelmesebben mozogjunk”, hanem finomabb filmnyelvi megoldásokban is. Sokszor Coco vizsgáló tekintete válik dominánssá, a kamera élvezettel pásztázza a csipkét, a virágos kárpitot, vagy a fekete szabásmintákat, s ha még részletesebben ábrázolta volna az alkotás mibenlétét, az ötletek születését, akár tökéletes is lehetne. Mert egy hiányérzet azért támadt bennem: mit is tudott tulajdonképpen ez a nő, azonkívül, hogy legyünk lazábbak és letisztultabbak?
Ugyanakkor Fontaine dicséretet is érdemel, hogy nem csúszott bele olyan sekélyes megoldásokba, mint a divat öncélú felhasználása. Az utolsó percek divatbemutató-szerű jelenete ügyesen kikerüli ezt a csapdát: a Chanel körül suhanó modellek, a csipkés, a kockás, a virágos, mint élete részei lépnek színre, úgy özönlik el a teret, mint Fellini 8½-jében a múlt asszonyai Guidót. Ha ez nem lenne elég, ott van Chanel sokszorosan visszaverődve a tükrökben: egy nő sokféle arca. A kép fekete-fehérbe vált: ez az a Chanel, akit a magazinok képei őriznek nekünk. A karrier itt kezdődik, ám a film is itt ér véget: e lezáratlanság pedig legalább olyan izgalmas, mint az a Coco által tervezett, testet takaró árvalányruha, amely pont a lényeget nem mutatja: „a többit képzeljék el” – mondja, és teljesen igaza van. Ironikus humorában minden ereje benne van, az a hihetetlen fegyelmezettség is, amely sebezhetetlennek mutatta: ha az ajtón kivágták, az ablakon jött vissza, és olyannyira vállalta lényét, hogy még a jelmezbálon is önmagának öltözött.
Magával ragadó hősnőnket Audrey Tautou kelti életre: elsőre furcsálltam, hogy a szikár, agilis alkatú, élénk tekintetű Chanelt a gyermeki mosolyú Amelie fogja alakítani, ám ahogy a fiatal, fiúsan csibészes, különc Cocóból kifinomult és fegyelmezett Chanel vált, úgy oszlottak el a kételyeim. Audrey Tautou felnőtt, érettebb lett az arca, az Amelie óta jópár év eltelt, s csak sokoldalúbbá tette személyes varázsát.
A film nem ríkat meg, hiszen nem ez a célja, de eltökéltséget ad az embernek. Fogadni mernék, hogy még a legdomesztikáltabb háziasszonyban is felébred egy kis függetlenségre való vágy Coco élete láttán. Nem tudom, a férfi nézőknek ebből a szempontból mit jelent a története, de nekem, mint lánynak olyan követendő mintát kínál Chanel jelleme, amiért már önmagában is érdemes megnézni a filmet.
