Egy hangos némafilm

Aki Kaurismäki: Mies vailla menneisyyttä / A múlt nélküli ember

A vonat befut a fővárosba, egy férfi leszáll, kezében bőrönd, elindul valamerre az öregedő estében; aztán leül egy padra, elalszik, és később arra ébred, hogy elájul, alaposan fejbe verik ugyanis egy baseballütővel. Mint kiderül, a pénzén kívül az emlékeit is kiverték belőle, és tulajdonképpen ez a történet origója.

Na már most, ha ez a film Hollywood valamelyik boszikonyhájából pattant volna vászonra, akkor végtelen pszichologizálás következne, a névtelen-múlttalan hős kétségbeesetten kutatna elméjének kiürült prérijén, közben pedig kudarcokkal tarkított ösvényeken haladva építené a fényes jövőt, amely az apránként felködlő múltban gyökerezik, naná hogy! (Vagy készülne belőle mondjuk egy A Bourne-rejtély 2, hehe!) A film azonban nem amerikai, hanem finn, mégpedig az egyetlen globálisan is (el)ismert suomi rendező – mondjuk a Cliffhangeres Renny Harlint nem számítva, bár róla maroknyian tudják csupán, hogy nem amerikai, legalábbis a filmjei alapján –, Aki Kaurismäki kézjegyét viseli magán. (A pontosság kedvéért: az opusz a rendező Finnország-trilógiájának második darabja, az 1996-os Gomolygó felhőket követően.)

Aki Kaurismäki: Mies vailla menneisyyttä / A múlt nélküli ember

És mivel ezt tudja, a néző nyugodtan hátradőlhet: egyértelmű ugyanis, hogy juharszörpnek meg egyéb túlédes vizuál-gasztronómiai kotyvasznak nyoma sem lesz a hátralevő nyolcvan-egynéhány percben. Pedig Käurismäki semmi olyat nem csinál, amit ne látott volna bárki mozizó hej de mennyi giccs- meg egyéb darabban. Itt van például mindjárt az oly sokszor kijátszott állat-barát esete is, ami még a neorealistáknál is könnybe fullad: egy Hannibál nevű szépséges korcs szegődik a múltjavesztett (anti)hős mellé, hogy az egész filmen végigkísérje. Fura módon azonban az adódó szituációk egyike sem válik melodramatikussá. Hosszan sorolhatnám a hasonló elemeket, amelyek szerre elkerülik a szörpös csapdát, hála Käurismäki utolérhetetlen arányérzékének. Így aztán pszichodráma helyett minimálra lecsavart cselekményű, finom, gyakran az abszurd határait súroló humorban és többé-kevésbé rejtett társadalomkritikában gazdag hangos némafilmet „kap szemhez” a néző, amely hol Jim Jarmusch legjobb villanásaira, hol Buster Keaton nagy némáira emlékeztet. (Ha már így megcsapta a szerzőt a hasonlítgatás szele.)

Aki Kaurismäki: Mies vailla menneisyyttä / A múlt nélküli ember

Az amnéziás M (akit egyébként halottnak könyvelnek el a kórházban, ám feltámad, keatoni gesztussal helyreigazítja az orrát, és visszatér az Életbe) egy konténerben lakik a már említett eb és egy jukebox társaságában, krumplit termeszt, a nyolcból hármat eltesz télire – bizony, ki tudja, mit hoz a szükség! –, vég nélkül dohányzik, annál kevesebbet beszél, mégis mindenki szereti, ahogyan csak egy tiszta lapot lehet, meghódítja az Üdvhadsereg Jézus-imádó, steril zenekarát a rock and roll számára, belekeveredik egy szinte családias hangulatú bankrablásba – nagy ügy! –, szerelmes lesz egy hölgybe, aztán megtudja, hogy van felesége, otthona, de lemond róla, fapofával, lazán, mint aki egy cigarettát nyom el (ez a film legszebb jelenete, számomra legalábbis), hogy visszatérjen szerelméhez, a vonat áthúz a színen és heppi-heppi end. Hölgyek-urak, mi ez, ha nem csupa közhely?! A lényeg azonban, mint már annyiszor kiderült, nem a Mi?-ben hanem a Hogyan?-ban rejtezik, és Kaurismäki, akit szemmel láthatólag cseppet sem érdekel az előbbi, pontosan ismeri a választ az utóbbi kérdésre.

Aki Kaurismäki: Mies vailla menneisyyttä / A múlt nélküli ember

Az egész történet igazából arra a viccre emlékeztet, amikor a két csávó (mellékes, hogy pszichológusok-e vagy éppen emlékezetkiesésben szenvednek) biciklizik. A különbség csak annyi, hogy amikor az egyik leesik, a másik leszáll ugyan a bringáról, de nem lép oda a pórul járthoz, hanem mondjuk nekiáll virágot szedni. És hogy milyen célból, temetésre vagy éppen vigaszcsokornak szánja, nem tudni, de nem is érdekel senkit. Úgy bájos, elragadó, ahogy van.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.