Zord, fakó képek nyitják Harry Potter legújabb kalandját és sötétitik el egyenletesen Roxfort és a varázslók világának egykor színpompás, mozgalmas kavalkádját: Voldemort Nagyúr visszatérése közeleg. Ha legfőbb ellenségei nem csetlően-botlóan szerelemes, féltékenykedő tinik lennének, e rettenet mindent felfalhatna. A szeretet ereje azonban...
A Harry Potter-filmekben a történet előrehaladtával egyre erőteljesebben feszül egymásnak a vészjóslóbb, olykor már egyértelműen a horror felé kacsingató ábrázolás és a megcélzott korosztály (a gyerekektől a Potterékkel felnövő generáción át az idősebbekig) túl széles skálája. A Félvér Herceg áthidaló megoldása egy képileg egységes, néhol egészen rémisztő jelenetekkel dolgozó, komorabb tónusú alap tinivígjáték-elemekkel való felhigítása. Bár a történet adaptálása megkívánja, a film cselekménye pedig jócskán el is túlozza a szerelmi bonyodalmak felbukkanását (néhol könnyed, lazító humorral, olykor fárasztó majomkodással), a háttér egyetlenegyszer sem engedi a teljes feloldást, kopár (mint a megváltozott, kietlen vonatút Roxfort felé) és szürke (mintha egész évben november lenne).
David Yates filmjének képei, a – szintén az ő rendezésében készült – Főnix Rendjéhez képest meglepően kreatívnak és szellemesnek bizonyulnak. Jó érzékkel tömöríti jeleneteinek hangulatát egy-egy beállításba, gyakran él képi humorral, különösen a szereplők elrendezése terén (a kviddicsválogatáson reszketve álló Ron, vagy a Weasley-ház egy síkba helyezett kaotikus emeleteiről kihajoló fejek). A legérdekesebb és legkifejezőbb képek azonban Draco Malfoy tevékenységéhez kapcsolódnak. A film alkotói (a könyvvel ellentétben) észrevették, hogy e történet valószínűleg legérdekesebb (némi tragikus színnel vegyített) karaktere a fiatal Malfoy, így nagyobb hangsúlyt fektettek működésére. A Voldemort Nagyúr feladatával megbízott fiú önfelőrlő küszködése saját magával és feladata lehetetlenségével újra és újra visszatér. Soha nem tudjuk, miben sántikál valójában, de állandó jelenléte, elgyötört, merengő tekintete, az őt ábrázoló beállítások elnyomó, magányos ereje (hol egy nagytotál sarkában, hol egy hatalmas kalitka mögött bukkan fel) remekül érzékelteti a fiú harcát saját magával. Nem válik igazán kidolgozott karakterré, de jócskán érdekessé teszi a filmet, és végig érezni Harry róla alkotott könyvbeli ítéletét („ellenszenvébe most egy cseppnyi szánalom vegyült”), valamint e kitüntetett figyelem mindenképpen árnyalja az eddig egysíkú figurát és tovább tagolja az opusz jó-rossz pólusait (pl. a Piton-dilemma). A Félvér Herceg vizuális kidolgozottsága eloszlatja a Yates által rendezendő következő két film kapcsán felmerült aggodalmakat.
A filmnek sokkal inkább a szerkezete nyikorog. Nehezen összefűzhető egy, éppen az apokalipszisre készülő társadalom fenyegetettség-érzése a tizenhatodik-tizenhetedik évükbe lépő tanulók hormon-küzdelmeivel, de a forgatókönyvíró – egy darabig – ügyesen szövi az utóbbi cselekményszálat, apránként építkezik, majd egy adott ponton (Ron kviddics-sikere) hagyja eluralkodni munkáján. Az, hogy a szerelem a könyvhöz képest nagyobb hangsúlyt kap és több viccesnek szánt jelenetben bontakozik ki, még nem lenne baj, inkább hirtelen töménysége róható fel hibaként, illetve a jelenetek olykori giccsbe hajlása (Harry és Ginny első csókja), melyek nem feloldják, hanem megszüntetik az addigi hangulatot. A kviddics- és szerelem-jelenetek nem pihenőpontokká lesznek, hanem leválnak az addigi események hatásáról, a halálfalók elleni küzdelemmel egyenrangú harccá emelkednek. Érthető e koncepció, de hatása mintha félresiklana. Inkább egymásnak ütközik, mint elvegyül e két érzésvilág, s így hiteltelenné teszik egymást.
Egy másik probléma, melytől a Harry Potter-filmek általában szenvednek, az adaptálás nehézsége. El kell kerülniük a vázlatos cselekményismertetőt, egységesnek és következetesen felépítettnek kell lenniük, valamint minden fontosabb információt tartalmazniuk kell. E filmbe több olyan jelenet is bekerült, ami hiányzik a könyvből – ami nem lenne baj, ha működnének, de több esetben indokolatlannak, sőt érthetetlennek tűnnek. (Vajon miért támadják meg a halálfalók a Weasley-házat; vagy ha már megtámadták, miért vonulnak vissza olyan könnyen, illetve az elmaradt záró csatajelenet helyett, miért éppen Hagrid házát gyújtják fel menekülés közben; s egyáltalán, mit akartak ennyien Roxfortban, ha nem az iskolát; miért nem küzdenek a tanárok?) E jelenetek nem mindenhol illeszkednek – legalább is a könyvvel szemben –, így kicsit lötyögősebbé teszik a cselekményt.
Végeredményben egyenletesen izgalmas és szórakoztató, nagyobb kiugrások nélküli Potter-film lett A Félvér Herceg, némi aránytévesztéssel, néhol kicsit inogva ugyan, de mindenképpen képes felcsigázni a megkétszerezett finálé iránti érdeklődést. Ha hasonló marad a képi világ, még bátrabban kezelik a sztori fokozódó komorságát, kicsit feszesebbre húzzák, és jobban figyelnek figuráik jellemeire, nincs mitől félni 2010-ben és 2011-ben sem.
