Nagy Boglárka

/ / /

· írta

Utópia a tökéletes filmtörvény

Interjú Ada Rosetivel, az Országos Filmközpont közigazgatási tanácsának tagjával

Interjú

Az Országos Filmközpont (CNC) január 18-án hirdette ki a 2007 november-decemberére kiírt pályázat eredményeit. Elégedetlen morajlás követte a győztes projektek nevének felolvasását. A 2005-ben bevezetett szabályzat szerint a forgatókönyvek osztályozása a végső pontszám 50%-át teszi ki, a többi 50%-ot a produkciós cég és a rendező pontszáma adja. Így 4-es alatti osztályzatú terv is nyert a pályázaton, ha elég „neves" emberek készülnek azt megvalósítani.

A sajtókonferencián több zsűritag is kifejezte elégedetlenségét az Országos Filmközpont 2005-ös törvényhozása miatt. Milyen változtatások vannak kilátásban és mikor, hisz elvileg a 2005-ös törvény 2008-ig érvényes?

Szerintem – és ez a saját véleményem, nem az egész közigazgatási tanácsé – bármely új törvényben benne van a hiba lehetősége. Az új dolgok nem bizonyítják érvényesítésükkor életképességüket és működési biztonságukat hosszú távon. Ez úgy működik, mint az autók esetében. Egy új modell lehet csodaszép, ellenőrizhették rengetegszer és mégis előfordulhatnak problémák, ahogy a Mercedes egyik szériájának autói néhány évvel ezelőtt könnyen felborultak.

Így van ez a törvénnyel is. A lehető legjobb indulattal lett előkészítve és ha nem így volna, már rég botrányba fulladt volna. Másrészt amikor összeállítod az új törvényt vagy akár csak egy jogszabályt, nincs ahogy előrelátnod az összes lehetséges problémát. Megpróbáltuk az Országos Filmközpont Közigazgatási Tanácsában a filmtörvényt és a jogszabályokat úgy értelmezni, hogy ez a filmkészítők javára váljék. Hisz annak mindannyian tudatában vagyunk, hogy alapjában véve a film gyártási folyamatában relatív lényegtelen szerepet töltünk be. Így természetesen az volt a célunk, hogy lehetőleg támogassuk a filmek készítését, ne akadályozzuk őket és maradjunk következetesek a törvényhozásban.

Ha egy pályázati verseny adott körülmények között kezdődött, egy adott törvénnyel, egy akkor érvényes szabályzattal – és ez alapkövetelménynek számított –, akkor a jogi háttér nem változhatott a verseny végéig. Az idei helyzet: a Kulturális Minisztérium rendeletet hozott, amely szerint a dokumentumfilmeknek és az animációs filmeknek külön kell választani a támogatását.(Eddig a dokumentumfilmek és az animációk támogatása egy büdzséhez tartozott.) De mivel nem jelent meg a Hivatalos Közlönyben a pályázat kezdete előtt, nem lépett érvénybe. Tudtommal a mai napig nem jelent meg, de ha meg is jelent volna, nem vehettük volna figyelembe. Onnantól kezdve, hogy fel lettek bontva a borítékok és el lettek rendezve, nem költöztethettük az összegeket innen oda, mert tegnapról mára így döntöttek. Nem lehetett a játékszabályokat játék közben módosítani.

Ettől függetlenül az előző három pályázat során, ami az aktuális bizottság „ideje alatt" történt, különböző panaszokat és tanácsokat vettünk figyelembe a zsűritagok részéről. Ezek paradox vagy kellemetlen helyzetekre vonatkoztak. Ezek közé tartozott az idei év is, amikor látszólag felborult a pályázatok közötti rend; mivel a jegyek többsége a közép- és alsó kategóriába tartozott, jelentős helycserékre került sor, amint figyelembe vették a rendezőnek és a producernek a pontszámát. Másrészt azért olyan fontos a rendező és a producer pontszáma, mert ők a film elkészülésének fontos részesei. Eddig úgy tevődött fel a kérdés, hogy van egy zseniális forgatókönyvem, de ha a film rendezője és a gyártó cég nem tapasztalt, elronthatja a végeredményt.

Akkor hogy legyen? Fontos összegeket adjunk olyasvalakinek, aki nem tudja úgy kezelni és beosztani, hogy az minél nagyobb százalékban egy film elkészüléséhez járuljon hozzá? Most pont fordítva alakult, mégpedig: olyan embereknek adjuk a pénzt, akik ugyan nagyon jól be tudják osztani, de nincs elég jó forgatókönyvük hozzá. Valóban paradox helyzet. Egyrészt a forgatókönyvnek kellene az első helyen lennie, másrészt, ha csak a forgatókönyveket vennénk figyelembe, külön versenyt kellene rendezni ezek válogatására és osztályozására, utána pedig a nyertes műveket licitálásra bocsátani. Melyik produkciós iroda pályázik a legnagyobb összeggel a legjobb forgatókönyvre, melyik produkciós cég hozza a legnevesebb rendezőt, hogy filmet készítsen a nyersanyagból? De ez nem az alkotói munkára, hanem a piacgazdaságra jellemző megoldás volna. A filmkészítés mégiscsak művészet és nem lehet hétköznapi piaci szabályok szerint értékelni. Nem lehet forgatókönyvekre licitálni, nem lehet a kérdést így feltenni.

Tehát megpróbálunk másképp javítani a helyzeten. A filmközpont legutóbbi pályázatánál szóba került, hogy az érvényes rendszer monopolhelyzetet biztosít a már létező produkciós cégeknek, mivel a projektek pontszámának negyedét teszi ki a produkció – így gyakorlatilag semmi vagy nagyon kicsi esélye van arra egy új cégnek, hogy filmeket gyárthasson. A következő kérdés, amit fel kellett tennünk magunknak az volt, hogy akadályozzuk meg annak az öt-tíz cégnek a monopóliumhoz jutását, amelyeknek már van tapasztalata a filmgyártásban és adott minőséget is biztosítanak, úgy, hogy mindeközben a saját rendezőiket támogatják és ezáltal más érdekeik vannak, mint egyéb gyártó cégeknek: esetleg inkább az anyagi érdeket tartják szem előtt, a művészi értékkel szemben, inkább a pénz forgatása a céljuk, mint a szellemi érték; hogy lehet ezt megoldani?

Hol változtassunk a szabályzaton? Azt a döntést hoztuk a bizottság elnökével együtt, hogy az utóbbi két pályázat között nagyon kevés idő telt el, de amint lezárul a legutóbbi eredményhirdetés körüli hercehurca – várhatólag jövő héten, meg fog jelenni az Országos Filmközpont honlapján egy felhívás, amely révén fel van jogosítva mindenki, akinek köze van ezekhez a pályázatokhoz, legyen az zsűritag, filmproducer, rendező, újságíró, néző vagy a filmtörvény bármely ismerője, hogy küldjön nekünk e-maileket, adjon tanácsokat, amelyeket aztán megvitatunk és egy valamivel jobb szabályzatot hozzunk létre a következő pályázatra.

Nem lesz tökéletes. A következő pályázatnál újabb problémák fogják felütni a fejüket, más kockázatokkal találjuk majd magunkat szemben; nem áltatunk senkit azzal, hogy tökéletesre tudjuk alakítani a törvényt, mivel művészetek kapcsán pénzek igazgatásáról van szó. Az egyedüli, amit bizton állíthatok, hogy a jóindulat megvan hozzá részünkről. Nem akarunk senkit elmarasztalni vagy különösen előnyös helyzetbe hozni a pályázatok során. A pontszámokat nem mi számítjuk ki, hanem az Országos Filmközpont alkalmazottjai az érvényes törvény és jogszabály szerint, amelyek elég egyértelműek és nem engednek meg különböző pontozási értelmezéseket.

Valóban voltak olyan helyzetek, amikor producerek kitámadták egymást, azzal vádaskodva, hogy egyesek csaltak amikor a cégről kellett beszámolni a pályázathoz, ám ezek végül meg lettek oldva törvényes úton. Amint már mondtam, igyekszünk nem gátolni a folyamatot. Nagyon jól emlékszem a 2000-es évre, amikor egyetlen román filmet sem mutattak be. A legszomorúbb dolog, ami országunkban filmes szempontból valaha is történhetett. A második legszomorúbb dolog pedig az, hogy olyan sok értéktelen film készült 1999 előtt és után. Annyit tehetünk, hogy lehetőségeinkhez mérten változtatunk, ahol engedi a rendszer, ahol meg nem lehet, megpróbáljuk átláthatóbbá tenni a törvényhozási folyamatot.

A forgatókönyvek elfogadásának küszöbét azután törölték el, miután Cristi Puiu emiatt kiesett a versenyből, a később Cannes-ban jól szereplő filmjével.1 Hogy gondolja, mégis vissza kéne vezetni valamilyen küszöböt, hogy kielégítőbb legyen az arány a filmterv és a gyártók pontszáma között?

Ez hosszas viták tárgya volt a zsűritagokkal és a bizottságon belül is. De van az a félelem, úgymond politikai szempontból, hogy ha miután eltöröltük a küszöböt, bevezetünk egy másikat, ugyanannyi elégedetlen lesz, mint ahány elégedett. Miután megindokoltuk, igaz speciális esetre vonatkoztatva, hogy a küszöb csak gátolja a filmkészítők lehetőségeit, nem mondhatjuk fél évre rá, hogy ugyanúgy megindokoljuk, hogy kell a küszöb. Egy fajta szellemi gyengeségnek a jele volna; a mienk, nem a bizottságé, hanem mindazoké, akik részt veszünk a filmek gyártásában. Akkor is, ha egy ötös jegynek megfelelő küszöb bevezetését fontolgatjuk – régebb hetes volt.

Ha találtunk elegendő okot, hogy megindokoljuk, miért nem kell nekünk a küszöb, nem hiszem, hogy most az ellenkezőjét kellene állítanunk. Az volt a gond, hogy egy adott zsűrinél előfordulhat, hogy váratlanul a zsűritagok mind hasonló gondolkodású emberek legyenek és egyiküknek se legyen ínyére való egy alternatív világlátás, vagy egy minimalista film, egy realizmussal és fekete humorral működő film, amilyen például a Cristi Puiu által készített film szokott lenni. De ugyanígy megtörténhet, hogy egyetlen zsűritag se szeresse a vaskos tréfákkal tűzdelt tömegfilmeket, amilyeneket meg más rendezők akarnának készíteni. Egy ilyen helyzetben a küszöb létezése a zsűritagok szubjektív ítéletével karöltve elzárja egy filmes projekt elől a megvalósulás lehetőségét, ami különben minden más szempontból tökéletesen jogos lenne. Hisz senki nem írhatja elő, hogy az Országos Filmközpont kizárólag fesztiválfilmeket támogasson. Ahogy azt sem lehet előírni, hogy csak közönségfilmeknek juttasson pénzt.

Az Országos Filmközpont támogatási rendszere nem megtéríthetetlen kölcsön. Elvileg megtéríthető a filmek bevételeiből. Tehát, tulajdonképpen, ha a Filmközpont sikerfilmek elkészülését támogatja, az összeg egy része megtérül, így utólag több filmet lehet támogatni. Ugyanígy, ha a Filmközpont csak művészi értékű filmeket támogat, amelyeknek anyagi sikerük nincs és bevételük is csak nagyon kevés van, akkor évről évre csökkenni fog a filmek készítésébe befektetett összeg, mert nem térül meg egy bani sem. Olyan, mint egy bank, amiből csak kiveszik a pénzt és nem tesznek be egyáltalán vagy túl keveset tesznek be. Tehát van érv arra is, hogy a nagyközönség számára készüljenek filmek és arra is, hogy fesztiválfilmek készüljenek, de ugyanúgy gyerekfilmekre is lenne igény, és történelmi filmekre is és így tovább.

Valóban, a jelenlegi rendszer nem tesz lehetővé egy hosszú távú tervet. Erről már sokat beszéltünk. Olyan stratégiára lenne szükség, hogy az évi két pályázatból az egyik egy bizonyos típusú projektekre legyen specializálódva. Az egyik legyen nyitott mindenki számára, a másik pedig legyen fenntartva animációs filmeknek vagy gyerekfilmeknek, vagy történelmi filmeknek, amelyek az ország történelmének egy-egy fontosabb időszakát dolgozzák fel stb. Meg lehetne valósítani, amennyiben megváltozna a filmtörvény, de ehhez még túl korán van. Elkezdhetjük foltozgatni a jogszabályt, mert fölfedeztük két-három gyenge pontját, de amennyiben még várnánk, mondjuk tíz évet, fel tudnánk fedezni az összes gyenge pontját és sokkal alaposabb és jobb változtatásokat tudnánk véghezvinni. Viszont ha két-három évente változtatjuk, egyrészt sok munkával jár egy törvénykezés átírása, másrészt az ilyen elsietett folyamatokba könnyen csúsznak hibák, mivel gyakrabban előfordul, hogy valaki hirtelen támadt lelkesedésből megváltoztat valamit, mert eszébe jutott egy megoldás. És, megismétlem, nagyon nehéz úgy igazgatni nyilvános pénzeket, hogy folyamatosan változnak a jogi és munkakörülmények, amelyek között ezeket oda kell ítélni.

Mivel abba a helyzetbe kerültünk, hogy a filmek támogatásának ezen részével foglalkozzunk, elfogadtuk, hogy azok a produkciók, amelyek a régi törvény szerint nyertek támogatást, kapjanak anyagi kiegészítéseket és lehetőségeket, amennyiben hátrányos helyzetbe kerültek a jogszabály változtatása után. De ugyanakkor, amint áttértünk az új szabályzat szerint működő pályázatokra, eldöntöttük, hogy mennyi pénz áll rendelkezésre, mennyi egy adott produkció támogatása és azt már nem lehet kipótolni és módosítani. Szükséges, hogy következetes legyen a politikánk, azonban, ha minden egyes módosításnál változik a támogatási politika is, folyamatosan olyan helyzetekbe kerülünk, hogy minden egyes projektnél egyeztetni kell, hogy melyik évben lett elfogadva, akkor mi volt a szabályzat, az akkori és a mostani szabályzat szerint kinek mi és mennyi járna. Ilyenkor mit lehet tenni?

Úgyhogy, nem hiszem, hogy bárkinek is előnyös lenne, ha most megváltoztatnánk a jogszabályt. Mindannyiuknak jó, ha javítgatjuk a törvényt, de nem hiszem, hogy újból be kéne vezetni a küszöböt. Felelősök vagyunk ennek a helyzetnek a létrejöttéért és még egy ideig együtt kell vele élni, hogy meglássuk, mi a folytatás.

A következő pályázatnál már külön lesz választva a támogatás a dokumentumfilmek és az animációs filmek részére. De a legutóbbi – még közös alapból gazdálkodó pályázaton a negyvennégy beérkező tervből összesen öt volt animációs filmterv. Fesztiválokon lehet látni román animációkat. Miért nem pályáznak akkor tervekkel az Országos Filmközpontnál és hogy lehetne jobban támogatni az animációs filmek készítését?

Nincs biztos válaszom a kérdésre. Sejtelmeim vannak. Amit biztosan tudok, anélkül, hogy ezt valaki külön elmagyarázta volna nekem, hogy egy ideje körvonalazódik Romániában egy iskola – inkább egy hálózat, amely szolgáltatásokra épül animációs berkeken belül, és egyre elterjedtebb. Külföldi stúdiók nyitnak itt cégeket, amelyek munkákra alkalmaznak animátorokat, egyes ilyen cégek készíttetnek románnak vélt produkciókat.

A román filmgyártás is átment egy időben egy hasonló folyamaton. Sok évig tartott, míg az emberek úgy próbáltak a szakmában elhelyezkedni, hogy külföldi produkciókban dolgoztak. Abban reménykedem, hogy a román animáció a filmhez hasonlóan jó úton jár és egy-két éven belül egy animációfilmes robbanásnak lehetünk szemtanúi.

Ráadásul úgy gondolom, hogy a nagy része a román animátoroknak sokkal jobban keres külföldi cégeknek az alkalmazásában, mintha nekiállna egy saját alkotás létrehozásának és lehetőségük is kevés volt mindeddig, mivel nagyon kevés támogatásra számíthattak. Pályázatonként jó volt, ha egy animációt tudtunk támogatni. Tudom, hogy a legutóbbi pályázatnál is támogattunk egy animációs nagyjátékfilmet, de százalékosan számítva nevetségesen kis összeggel ahhoz képest, hogy mekkora volt az adott film költségvetése. Az animációs filmeknek a költségvetése sokkal nagyobb és a projektek felépítése is sokkal bonyolultabb.

Tehát, összegyűjtöttem az okokat, de minden bizonnyal meg fog változni a helyzet és sokkal több filmterv fog beérkezni ebben a kategóriában is, hogyha nyilvánosságra kerül, hogy az animációknak külön támogatási alap jár. Ugyanakkor az is biztos sajnos, hogy a teljes összeg sem lesz elegendő egy animációs nagyjátékfilm költségvetésének az 50%-nál nagyobb lefedésére. Ismerem ezeknek a produkcióknak a költségvetését és azt is tudom, hogy az Országos Filmközpont milyen összegeket tud rendelkezésre bocsátani. Ismét rajtunk áll majd, hogy eldöntsük, hogyan osszuk el a pénzt: adjunk minél több pénzt egy hosszú produkcióra, vagy támogassunk több produkciót kisebb összegekkel, hogy azok jobb eséllyel vegyenek részt egyéb pályázatokon és ezáltal növeljük annak az esélyét, hogy minél több ilyen alkotás jöjjön létre. Nehéz döntés lesz, de függ majd a beérkező projektek jellegétől és a zsűritagok értékítéletétől is.

Mi történik, ha valaki nyert egy filmtervvel az Országos Filmközpont által kiírt pályázaton és végül nem valósul meg a film adott időn belül? Gondolok itt például Cristi Puiu Táp kis halaknak (Hrană pentru peşti mici)című filmjére, amire ugyan elkezdődtek a készülődések, de soha nem készült el a film.

Kétféle helyzet létezik. Az egyik esetben a győztes aláírta a szerződést és megkapta a pénz egy részét, a másikban nem írt alá semmiféle szerződést és nem vett át pénzt. Ha nem írt alá szerződést és nem kapott pénzt, nagyon egyszerű a helyzet, az összeg visszakerül az Országos Filmközponthoz és befektetik a következő pályázatba. Ha aláírta a szerződést, megkapta a pénz egy részét és nem készült el a film a törvény szerint előírt időszakban, vagy önszántából visszaadja az alkotó az összeget, vagy bepereli az Országos Filmközpont, hogy visszaszerezze a pénzt.

Senkinek nem érdeke, hogy peres ügyekbe keveredjék, ahogy a pénzek visszaadása sem az. Épp ezért nem könnyű az eljárás ilyen esetekben. Mégse támogathatjuk, hogy valaki elfoglalja a helyet, pénzt és időt, és bankként használja a Filmközpontot, amíg másvalaki kihasználhatta volna az alkalmat egy film elkészítésének érdekében. Megértem, hogy egy művészi alkotási folyamatban közbejöhetnek dolgok és olyankor nem sikerül végigvinni egy tervet. Közbejöhet akármikor egy baleset. Mi azonban nem könnyíthetjük meg ilyen esetekben az alkotók helyzetét. Azt már nem fogadhatjuk el, hogy ha valaki nyer egy jó forgatókönyvvel, hogy az utólag rájöjjön, hogy nem elég jó a forgatókönyve vagy, hogy már nem akarja megcsinálni a filmet belőle. Nem csak arról van szó, hogy visszaadod a pénzt és szabad vagy. Olyan hozzáállás, amit nem szabad bátorítani. Van egyfajta komolyság és szakmabeliség, ami meg kéne akadályozza ezeket a helyzeteket.

Szóval vissza kell juttatni a pénzt. Mennyi idő alatt kell valóra váljanak a nyertes filmtervek? Meddig kell bemutatni őket? Tudtom szerint akadnak olyan 2004-es produkciók, amiket a mai napig nem mutattak be Romániában.

Előfordulhat. Azok a filmek, amelyek még a régi törvény idején nyertek támogatást, jogosultak valamennyi haladékra. Alapvetően a szerződés aláírásától számított három év alatt kell elkészüljön egy film. Amennyire tudom, amióta a bizottság tagja vagyok, még nem kerültünk olyan helyzetbe, hogy bepereljünk egy alkotót. Nem volt még példa arra, hogy vissza kelljen szerezni az egy forgatásra fordított összeget, ha a törvény lehetőséget nyújtott rá, engedélyeztünk fél éves haladékot. De valószínűleg hamarosan lesznek áldozatok, és akik fölvették a pénzt és nem tartják meg a filmjük bemutatóját moziban – mert a törvény mozis vetítésre vonatkoztatja a nagyjátékfilmek bemutatóját, nehéz helyzetbe kerülnek majd, ha nem találnak valakit, aki legyártson illetve levetítsen bár egyetlen kópiát a filmjükből.

A filmek támogatása nem jótékonyság. Méghozzá azért nem, mert különben igazságtalanság lenne a céh többi tagjával szemben. Nem lehet annyival elintézni, hogy „jaj, nem volt bemutatód, pech, majd máskor." Komolyan kell venni ezeket a dolgokat. Megismétlem, az elmúlt két évben nem volt példa arra, hogy vissza kelljen igényelni valakitől az odaítélt összeget, de hamarosan eljön ennek is az ideje, mert nekünk is el kell számolnunk a nyilvános pénzekkel.

Maga szerint a 2007-es pályázatokon nyert tizennégy nagyjátékfilmes produkcióból hány fog elkészülni? Ha csak azt vesszük figyelembe, hogy Sergiu Nicolaescu kórházban van...

Szerencsére kritikus helyzetekben ki lehet cserélni a rendezőt. Már előfordult, hogy nyert egy projekt a filmközpont pályázatán, Ovidiu Bose Pastina volt megnevezve rendezőnek, de időközben sajnos meghalt; viszont a producer haladékot kért és visszatért egy rendezővel, akit elfogadtunk. Azért az én reményem, hogy az összes film el fog készülni. Különösen, hogy nem támogatunk olyan sok nagyjátékfilmet és a versenyen nyertes produkciós irodák többsége tapasztalt filmgyártás terén. Sok tapasztalata van a Castel Films-nek meg a Media Pro-nak, és bár kevesebb film van mögöttük és gerilla-körülmények között dolgoznak, megbízható a Hi Film és a Mobra is.

Ebben a témában megbízom a producerek professzionalizmusában, ezért olyan fontosak a pontozás szempontjából. Valószínűleg, ezeknek a filmeknek nem lesz olyan hamar a bemutatója, mint Cristian Mungiu filmjének, amelyiket bemutatták az azt követő évben, hogy nyert, de elkészülnek. Ha fogadnom kellene, legfeljebb két film nem fog megvalósulni az előírt idő alatt.


1 2004-ben Cristi Puiu Lăzărescu úr halála című filmterve azért nem került versenybe az Országos Filmközpont által kiírt pályázaton, mert nem érte el a zsűri megítélése szerint a 7-es jegyet, ami akkor a küszöböt jelentette a továbbjutáshoz.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.