Egy golyóstollnyi kis tanulság

Lukas Moodysson: Mammoth / Mamut

Bevallom, megijedtem, amikor megtudtam, hogy kedvenc svéd kísérleti filmesünk, Lukas Moodysson újabban egy nemzetközi produkcióval rukkolt elő. Hiszen a skandináv filmrendezők akkor vannak igazán elemükben, amikor otthon alkotnak. Ha valaki egyszer már eltévedt a tengerentúlra, azt igen nehéz visszahúzni a minőségi filmgyártás apró szigetére. Na de eltévedt-e egyáltalán Moodysson?

Eddig számtalan stílusban kipróbálta magát: láttunk tőle tinidrámát (Kurva Åmål), szociovígjátékot (Együtt), könnyfakasztóan életszagú pillanatokat (Lilja 4-ever), valamint újabban kísérleti, nehezebben emészthető filmekkel is próbálkozott (Lyukat ütsz a szívembe, Container). Ezekben a filmekben talán egyedül az közös, hogy mindegyik svéd termék, svédül. A Mammoth is tökéletesen illik Moodysson filmográfiájába, noha ez a rendező első angol nyelvű filmje. Ráadásképp, a megszokott svéd környezet helyett New York-ban, Thaiföldön és a Fülöp-szigeteken játszódik (na jó, Moodysson kiskirályságában, Trollhättanban is forgattak néhány belső képet, de ezt senkinek nem kell tudnia), a mindig megújuló svéd arcok helyett pedig olyan sztárokat szerepeltet, mint Michelle Williams (Ellen Vidales) és Gael García Bernal (Leo Vidales).

Az északi filmek szerelmeseinek ezek elsőre nagyon ijesztőnek tűnhetnek, de el kell ismerni, hogy Michelle Williams nagyon sokat fejlődött a Dawson és a haverok óta, Gael García Bernal pedig teljesen meg van emberesedve így rövidre nyírt hajjal (néhány éve Almodóvar elintézte, hogy ne lehessen rá igazi férfiként gondolni). Svédtelenségük ellenére el kell ismerni, hogy mindketten rendkívül jól játszanak, mondhatni rájuk szabták a szerepeket: Ellen és Leo (látszólag) boldog házasságban élnek, mindenük a kis Jackie, aki élete 95%-át filippinó dadájával, Gloriával tölti. Mindkét szülő annyira munkamániás, hogy gyakorlatilag semmi idejük nem marad lányuk nevelésére. Leo már a film első 5 percében üzleti útra megy Thaiföldre, és csak az utolsó 5 percben tér haza, tehát az események több síkon zajlanak párhuzamosan.

Végigkövethetjük Leót, amint ráébred, hogy a pénz nem minden, hogy egy elefánt (vagy egy hamvas rosszlány) látványa sokkal több örömet okozhat, mint mondjuk egy mammutcsontból készült 3000 dolláros golyóstoll birtoklása. Leóval párhuzamosan látjuk Ellent is, ahogyan nap mint nap mások életéért küzd – noha leginkább saját életével kellene foglalkoznia, lassan elhidegülő kislányával kellene törődnie, aki inkább tagalógul tanul Gloriával, ahelyett hogy pizzát sütne és csillagokat nézegetne édesanyjával. A kis Jackie rendkívül jól elvan dadusával, akit titokban szörnyű kínok gyötörnek: otthonmaradt gyerekei számára próbál pénzt gyűjteni, hogy jobb életük lehessen, hogy emberi körülmények között nőhessenek fel. Bepillantást nyerhetünk a Fülöp-szigeteki mindennapokba is, ahol Gloria gyerekei nagymamájuknál vannak elszállásolva, és ahol megrettentően embertelen dolgok mennek végbe. Minden sarkon veszély leselkedik a gyengékre… Na, de ennél sokkal több mondanivalója van a Mammoth-nak.

A filmsíkok váltogatása és az események vontatott lefolyása próbára teszi a néző türelmét, hiszen alig történik valami. Csak látunk, fülelünk, beépülünk, megértünk vagy elítélünk. Ettől még nem lesz jó a film, sőt, néha talán túlzottan is lapossá válik. Néha az az érzése támadhat a nézőnek, hogy (ő mint néző) felesleges. Aki ismeri Moodyssont, az valami nagyon hirtelen, nagyon drámai fordulatot vár minden pillanattól, aki nem, az meg joggal felteheti magában a kérdést: fog-e itt egyáltalán történni valami? Elárulhatom, hogy igen, csak kitüntetett türelemmel kell lenni.

A film szempontjából kivételesen fontos a meglepően színes zenei felhozatal. Góreckitől kezdve, az izlandiak oly kedves Amiináján keresztül, egészen az elektropopos Ladytronig mindenféle szólamok felcsendülnek. Ez utóbbi kettőtől több dalt is felhasználtak, amelyek utólag esszenciálisnak bizonyulnak a film szempontjából. Ezek után e dallamok hallatán bizonyára ez a film fog eszébe jutni a kedves nézőnek… persze csak addig, amíg megint valahol fel nem használják őket.

Az utolsó bő félórában aztán Moodyssonnak sikerül a lehetetlen: az eseményeket olyan szívszaggató masszává dagasztja, hogy a képek és a hangok tökéletes összehangja felejthetetlen szimfóniát komponál a nézőben. Így válik mesterművé ez a bicegősen induló két óra, és így válik Moodysson egy szerencsés kivétellé, akit nem kebelezett be a nemzetköziség. Egy szó mint száz: Moodysson 4-Ever!

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó