A képzőművész művészt képez

Beszélgetés Radu Vasile Igazság animációs filmrendezővel

Radu Igazság a bukaresti Szépművészeti Egyetem professzora összetett figura: festőből lett animációs rendező és kísérleti filmes. Raduból folyamatosan árad a kíváncsiság, a kísérletező kedv, és ez az, amit folyamatosan igyekszik átadni a hallgatóinak.

8. Filmtett-Duna Műhely Alkotótábor

Engem nagyon meglepett, hogy Te a munkáidban mennyire tudatosan használod és kevered a játék- és animációs filmes műfajt.

Igen, ez a két technikát − mert lényegében két eltérő technikáról is szó van −, szoros kapcsolatba lehet hozni egymással. Az animáció alapja a kockákban való gondolkodás, úgy, hogy közben mindig előre elképzeljük az egész folyamatot is. Ez szoros szálakkal kapcsolódik a képzőművészethez, sajtógrafikához, karikatúrához, és temészetesen a képregényhez. A játékfilm esetében ez a kapcsolat szorosabb a színházzal és a jelennel, a valósággal. Persze az animáció is használhatja alapanyagként a valóságot, a valóságos teret, tárgyakat stb., de ez lényegében a valóság képszerű kezelése, és a mozgás is másfajta. A legérdekesebb és legmélyebb dolog viszont az, hogy az animáció lényegében egy új világot hoz létre. De ha belegondolsz, a valóságról készült mozgóképes felvételeket a televízió is átalakítja, egy focimeccs is például egészen másképp jelenik meg a képernyőn, mint a valóságban. Szerintem éppen ezért nem annyira hatalmas a különbség a két műfaj között.

Radu Vasile Igazság

Én eredetileg festő vagyok, egész életemben rajzoltam, festettem, majd fotóztam, és ehhez már nagyon közel volt a film. Először animációs film készítésére volt lehetőségem, és egyre érdekesebbnek találtam a tárgyakkal, bábokkal, illetve a valósággal végzett „munkát”. A táborokban és az egyetemen a diákokkal is főleg ezzel kísérletezünk: hogyan lehet a bennünket körülvevő valóságot, ezeket a folyamatokat valahogy másként leképezni, mint a dokumentum- vagy a játékfilmben. Az animációs technika pedig nagyon sok lehetőséget ad a történettel, az idővel és a térrel folytatott játékra.

Újabban persze ez nagyon megváltozott: régebben mindig volt egy anyaga az animációnak (gyurma, festék, ecset, tárgyak stb.), és az ember keze, szeme és akarata működött. Ma már, a kompjúter segítségével, szinte a semmiből létre lehet hozni képeket, és ez a gondolkodásunkat is megváltoztatja.

Az idei táborba milyen szempontok alapján válogattad ki a csoporttagokat?

A 16 filmtervet benyújtók között egyesek első, mások második helyen jelölték meg az animációs csoportot. Bár nagy a szabadság, a tábori körülmények technikai- és időhatárokat szabnak. Sokat dolgoztunk azon például, hogy befejezzük itt azt a tervet, amit bábanimációra talált ki a készítője. Ebben az esetben itt a helyszínen derült ki, hogy a bábok mérete elég nagy, amihez ugye nagyobb méretű hátteret kellett létrehozni. Azzal is itt szembesültünk, hogy például a plüssmackókat nagyon nehéz mozgatni, inkább csak csúsztatni lehet. Jelentkeztek olyan diákjaim is, akikkel már korábban is dolgoztam, és évek óta ismerjük egymást. Ezek tehetséges, jól rajzoló emberek, akik megbízhatóan tartják a színvonalat. Annak külön örültem, hogy bár mindenki használta valamilyen módon a számítógépet, nem felejtették el ezt a tehetségüket és a rajzolás mesterségét.

Radu Igazság

Volt, aki új technikát alkalmazott, a „cast paper”-t, amelynek során a részleteket papírra rajzolják illetve festik, végül Photoshopban kivágják, majd animálják. Készült olyan film is, amelyben forgatás volt, az egyik szereplő színészként játszott a kamera előtt, és utólag egy rajzolt világban fog megjelenni.

Persze a válogatásnál szempont volt, hogy a filmtervek rövidek, megvalósíthatóak legyenek, a jelentkezők ismerjék a technikát, és tisztában legyenek vele, hogy mit lehet ennyi nap alatt valóban megcsinálni. Azzal is szembesülniük kellett, hogy egyszemélyes stábként fognak dolgozni. Még ha én segítek is nekik, itt nincsenek olyan animátorok, akik a kezük alá dolgoznak, megcsinálják a hátteret stb. Minden film „alkotói” film, amit szinte egyedül készít mindenki, még akkor is, ha a csapattagok néha segítettek egymásnak. Ehhez csak a hangmunka jött kívülről. Tehát a csapat ennyi: egy rendező és egy hangmérnök. A többiek csak barátok. Vagyis szempont volt, hogy a tervet ennyi idő alatt el lehessen készíteni, mert szép, bonyolult filmeket el tudunk képzelni, és meg tudunk tervezni, de ki fogja megcsinálni?

Mit kellett beküldeniük a jelentkezőknek?

Az írott terven kívül képanyagot is beadtak, és sokan a zenét is, mivel a film pontos hosszát is előre tudták már. Tehát nagyon konkrét tervekkel jöttek.

Most, ahogy felidézem, a 8 filmterv nagyon eltérő volt. Mindenki egészen más technikát használ, és másféle történetben gondolkodik. Ilyen szempontból ez nagyon érdekes, hogy egész nap együtt vagyunk, egy szobában, és mindenki tudja, látja, hogy a másik mit csinál. Segítenek időnként egymásnak, de ha nem is, már abból is tanulhatnak, hogy látják azt, hogy a társuk hogy dolgozik, mit csinál. Amikor megbeszélünk egy-egy problémát, az azért is tanulságos lehet mindenkinek, mert az egyik technikában alkalmazott megoldás időnként egy másik technikában is működik.

Melyik technika maradt ki most teljesen az animációs csapat munkájából?

Annak kifejezetten örültem volna, ha valaki agyaggal is szeretett volna dolgozni. Ez egy nagyon jó és olcsó technika, ezen kívül pedig olyan anyagról van szó, amellyel dolgozva sokat lehet tanulni. Ilyenkor ugyanis nincs visszalépés, nagyon oda kell figyelni. Az ember mindig előre halad, és ha valami nem tetszik, akkor mindent el kell dobni, és elölről kell kezdeni. Éppen ezért az animációs pedagógiában az agyag nagyon fontos anyag: koncentrálásra, előrelátásra tanít.

Radu Vasile Igazság

Mi volt a rendszere a napi munkátoknak?

Naponta körbejártam és figyeltem, hogy ki mit csinált, hogy halad, hol vannak a problémák, hogy lehet neki segíteni. Mindenkinek máshol volt a „titok”, amit meg kellett fejtenie. Bertóti Attila számára például, aki régóta foglalkozik animációs filmmel, és dolgoztunk együtt korábban is, illetve ő már elvégzett egy filmszakot, a „dramaturgia titka” már nem akkora titok, de a többiek számára talán ez volt a legnagyobb titok: hogyan lehet a történetet átadni? Az idővel, a térrel, a hanggal, a mesével itt is kezdeni kell valamit, és én már a tervek olvasásakor sejtettem, hogy ezzel gond lesz. Itt egy-két nap alatt kellett ezeket a problémákat megoldani. Az, aki mondjuk képzőművészeti iskolát végzett, sokat tudhat az anyagokról, a térről, és a technikáról is, de a történet számára is új közeg. Márpedig − egy terv kivételével − mindenkinél volt történet: valaki, aki valahol, valamikor akart, csinált, próbált valamit. Két esetben pedig párhuzamos történet volt, egy képzelt és egy létező, így a dupla dramaturgia kihívásával kellett megbirkózniuk. Ettől egy kicsit én is féltem, hogy vajon meg tudjuk-e csinálni, hiszen néha még egy sztorit is nehéz létrehozni. De nagyon jól haladt a munka, csak a színezésre nem jutott idő, de ezt utólag is pótolni lehet, hiszen a filmek nagyja megvan.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.