A Csillagok háborúja előzmény-trilógia második része, A klónok támadása nem okozott csalódást. George Lucas új filmje kétségtelenül jobban sikerült, mint az űr-odüsszeia első része, a Baljós árnyak, és ez nem egyfajta új rendezői koncepciónak vagy a vizuális effektek tökéletesítésének köszönhető, hanem magának a történetnek.
A science-fiction-ről mindent tudó Lucas forgatókönyve maximálisan kihasználja azon izgalmas konfliktusok ábrázolásának a lehetőségeit, amelyek az űrmese ismert előzményeinek és következményeinek az összefüggésében adottak. Már a Csillagok háborúja 1977-ben piacra dobott IV. része felvetette a nézőkben a kérdést, hogy vajon ki rejtőzik a fő gonosz, Darth Vader légző maszkkal ellátott fekete páncélsisakja mögött? Milyen lehet az arca, a hangja? Az utolsó részben (A Jedi visszatér) aztán előkerül a szabad levegőt rég látott arc, a sebhelyekkel borított tar koponya. Ám a külsőnél sokkal izgalmasabb kérdés az, hogy a valaha pozitív szereplő miként és miért tért át a gonosz erők oldalára. A klónok háborúja éppen attól válik izgalmassá, hogy elsőként ad választ ezekre a kérdésekre, miközben igyekszik hihetően bemutatni a tehetséges, nagyravágyó Anakin Skywalker, a későbbi Darth Vader Gonosz általi megkísértését.
A film cselekménye ráérősen adagolja a Galaktikus Köztársaság szakadárokkal vívott harcának az eseményeit, valamint Anakin Skywalker és Amidala hercegnő szerelmi románcát, amelynek központi szerepét a csodaszép tájban kibontakozó, látványos szerelmi kettősök, pompázatos ruha-és hajköltemények is jelzik. A közéleti és a magánéleti szál együtt indul, majd szétválik, és végül egy hatalmas, szemkápráztató csatajelenetben találkozik újból. A digitális trükkök egész arzenálját felvonultató epizódban a gonoszok és a jók, a droid- és a klónhadsereg, gigantikus szörnyek és jedi lovagok mérik össze erejüket.
A kisebb harci epizódokra is ugyanez a részletekig menő kidolgozottság és pontos látványtervezés a jellemző. A trilógia e második részében a Jedik hatalmasabb erővel rendelkeznek, mint valaha, egész harci arzenáljukat felvonultatják. Főként Obi-Wan tesz ki magáért. A már ismert kardozásokon kívül láthatjuk, amint több emelet magasból kiugorva egy űrsiklón fityeg a levegőben, űrhajójával szédületesen manőverezik az aszteroidamezőben, közelharcban ollós óriásszörnnyel csatázik. Egészen hihetetlen, ahogyan a legöregebb Jedi-lovag, a piciny Yoda mester, akitől eddig csupán azt a mutatványt láttuk, amint egy űrhajót kiemel a mocsárból (de egyébként akadozva tipeg botjába kapaszkodva), szintén lézerkardot forgat, pörög, mint a búgócsiga, de hiába van mindez a film egyik legszuszpanszosabb jelenetében, mégis komikusan hat.
Fájón hiányzik a filmből egy laza, ironikus, jó humorú kalandor-figura, olyan, mint a régebben készült részeket meghatározó Han Solo volt. Obi-Wan Kenobi és Anakin Skywalker jellegzetesen hollywood-i poénvadász dialógusai ugyanis szinte nélkülözik a jó humort.
A klónok támadása, a Csillagok háborújában már meglévő ötleteket felhasználó, a rendező és csapatának magas szakmai tudását bizonyító alkotás, amely szépen kidolgozott, ám hatásában túlságosan kiszámítható. Az öreg starwarsosoknak a film csupán azzal okoz meglepetést, hogy a jól ismert negatív szereplők, a későbbi birodalmi rohamosztagosok (a klónok) ezúttal a jók oldalán harcolnak. Természetesen a korábbinál mindenképpen dizájnosabb páncélokban.
