Virginás Andrea

/ / /

· írta

Emlékőrzők találkája

Gulyás Gyula: Fény hull arcodra

Kritika

Vannak filmek, amelyekben a szereplők és az őket eljátszó színészek aprólékosan egyénítettek, gesztusaikra, öltözetükre, mondataikra hosszú ideig emlékszünk, képi szótárunk részeivé válnak. Tőlük eltérőek a karakter megjelenítés azon esetei, ahol általános, sztereotipikus vonások kitűnő színészek alakításában vetülnek vászonra, ám attól még azok tipikusak maradnak.

Gondoljunk Ingmar Bergman A hetedik pecsét című filmjének kaszására és lovagjára, akik egyszerre hátborzongatóan üresek és sokatmondóak, például a híres sakkozós jelenetekben. A karakterkezelés eme elnagyolt és szuggesztív módja járt a fejemben a Fény hull arcodra nézése közben is, különösen a két utazó, az egykori parancsnok (Váta Lóránd) és a menekülő özvegy (Tompa Klára) vonatkozásában. Lassú ütemű belovaglásuk a tájba (szürke csuklyához pej, barna köpenyhez almásderes illik), majd megtorpanásuk a földszakadás szélén gyönyörűen koreografált, fényképezett képsor, amelyet nem értelmez dialógus. Alakjuk így válik bármelyik lovas, utazó archetipikus filmi nyomatává, a „bergmani” vándorlók ismétlődései ők, erdélyi tájban és elhagyott faluban.

A Tanító (Bíró József) alakja hasonlóképpen misztériumba burkolt: hazájának, hű kutyájának és lángfürtű Annájának elvesztését követően egyedül marad a kongó udvarházban, a külvilággal való kapcsolatát jelentő messzelátót kémleli szüntelen. Ő az, aki fogadja az utasembereket, a nem tudni honnan érkező két lovast, illetve gyertyákkal áldozik a falubeli halottak emlékének. Az özvegy asszonyka egykori szeretett Annáját idézi, aki emlékeiből vidám, incselkedő fénykép-modellként sejlik fel.

Gulyás Gyula: Fény hull arcodra

A cselekmény azon a határvidéken mozog, ahol a visszaadhatatlan bonyolultság a semmitmondó egy-mondatokkal érintkezik: két utasember a Tanítónál keres szállást, majd egy éjszaka múltán tovább lovagolnak. Vagy: eközben sorsfordító csaták és halálok esnek meg, e három ember viszonya teljességgel átrajzolódik, és mi soha nem járhatunk a végére a titokzatos melléktörténéseknek. Mi történik, amikor az őszes őrnagy rálövet a sántikáló muzsikusra, aki a saját maga ásta verembe dől bele és kétségbeesetten hánykolódik a gödör mélyén? Az őrnagy állt bosszút a felesége után leselkedő csavargón? Vagy egy metafizikai momentuma ez a kiszolgáltatottságára ráébredő, üldözött embernek? A képsorok és a fenségesen szárnyaló zene (amely mindvégig az átlagosnál nagyobb részt vállal a történet mesélésében és értelmezésében) nem zárják le egyik irányt sem. Többek között azért sem, mert narrátorunk is hiányzik, a Tanító úr hangos monológja sokkal poétikusabb, művészibb annál, mintsem hogy eligazítana az események és szereplők útvesztőjében. Érzékletesen idézi a forgatókönyv alapjául szolgáló Király László novella dikcióját, sokszorosan rejtett jelentésekkel terhelt voltát, ám a film érthetőségéhez és gyors értelmezhetőségéhez ez kevésnek látszik.

Gulyás Gyula: Fény hull arcodra (2)

Lírai történelmi film: ez lehetne a műfaji címke, ha be kellene sorolnom Gulyás Gyula filmjét. A laza ellentét líra, szubjektivitás és történelmi tények, objektivitás között finoman, háttérből működik, az egymásra vágott, egymásba áttűnő képek játékában. Az idősíkok ritmikus váltogatása, egykori és jelenlegi eseménysorok megjelenítése mellett a film még egy elkülönböztető technikát iktat be: itt és a távolban történő cselekménysorok szintén párhuzamosan futnak. Előbbi bravúr a szereplők emlékezésében, memóriájában ered, a térbeli kétsíkúság viszont egy igencsak korszerű messzelátó révén válik lehetővé, amellyel a Tanító a vidéket és a falut pásztázza udvarháza rejtekéből. Ez a szerkezet megmutatja tulajdonosának a többi figurát, előbb, ahogyan azok a Tanítóval szemtől szemben állnának. A neon-zöld korongban mi, nézők is szemre vehetjük a falubeli csürhe dorbézolását, az idillikus zöld domboldalakat és a szakadék szélén megtorpanó, csuklyás lovasokat. Hogy ezek a látvány-darabok a film végére sem szervesülnek szövetté, az nem csak a messzelátó szűk látókörének tudható be: oka lehet ennek a néző szimbolikus narrativitás iránti érzéketlensége, esetleg a forgatókönyv túlságosan implicit történetmesélése.

A korong, keret, objektív-nyílás több alkalommal is kimerevül a filmvásznon, magára irányítva a figyelmet. Akinek kenyere, csemegézhet a bravúros látószög-váltásokon: a kezdő szekvenciában például a Tanító úr megtört arcáról a szobára bővül a látvány, majd hullámozva kiúszik a fakeretes ablakon, és lassan befogja a hófehér udvarházat is. Ellentétes előjellel ismétlődik ez a bővítő szituálás a film végén, ahol a látvány kis fekete ponttá zsugorodva tűnik el. Mindezek a megoldások a kitartott, hosszú snittekkel és a különösen sokáig mutatott, ismétlődő tárgyakkal (borospohár, petróleumlámpa, gyűrű) egyetemben nemcsak erőteljesen stilizálják a film látványvilágát, hanem minduntalan szimbolikus (allegorikus?) jelentések kiötlésére késztetnek. Amint azt egy líraisággal terhelt történelmi filmtől el is várhatjuk.

Gulyás Gyula: Fény hull arcodra (3)

Amíg azonban poétikusból kellő formát és mennyiséget láthatunk, hevenyészett műfaj kategóriám másik tagja, a történelmi mintha lemaradna a libbenő női ruhák és emlékképek forgatagában. Nem állíthatom, hogy egyértelműen vettem a történelmi utalásokat, annál is kevésbé, mivel ezek főleg sujtásos katonai egyenruhákban, csákókban konkretizálódnak, amelyek pedig az elmúlt két évszázad sok pillanatában előkerülhettek. Hogy az 1848-as forradalom császári hatalmak általi megtorlásának korszakában lehetünk, azt a szövegkönyvből gondolom, lásd a „márciusi vének, egy nép piros-fekete sorsa, rebellis” kifejezéseket, valamint abból, hogy a tömegből kiváló szereplők vagy menekülnek, vagy bujkálnak, valamitől tartanak mindenképp. A korhűség nagyon tág koordináták között mozog, ami önmagában még lelemény is lehetne, hiszen átlagemberként a mi történeti tudatunk is gyakorta öltözködési stílusokra korlátozódik. Mi több, ismeretes, hogy a rendezőnek és a forgatócsoportnak bevallott célja volt a pontos történelmi beazonosíthatóság ellehetetlenítése. Ám ebben a filmben mintha túl sok lenne a korhűség és a történelmi pillanat fontosságának a jelzése ahhoz, hogy elmenjünk mellette, ahhoz viszont mégsem elegendő, hogy koherens értelmezési hálót szőjünk belőle. Ennek hiányában egy szépen fényképezett, plasztikusan eljátszott, enigmatikus magyar történelmi filmet nézünk, és a feladvány nem akar oldódni: kik ők, akiknek arcára fény fog hullani?

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Fény hull arcodra (Light Falls on Your Face)

Fény hull arcodra (Light Falls on Your Face)

Magyar–román filmdráma, 2002. Rendező: Gulyás Gyula. Szereplők: Tompa Klára, Váta Lóránd, Bíró József, Kovács Ágnes, Gáspárik Attila, Pálffy Tibor, Fülöp J. Zoltán.

  • A látogatók szerint
    8/10 · 3 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film