Emlékőrzők találkája

Gulyás Gyula: Fény hull arcodra

Vannak filmek, amelyekben a szereplők és az őket eljátszó színészek aprólékosan egyénítettek, gesztusaikra, öltözetükre, mondataikra hosszú ideig emlékszünk, képi szótárunk részeivé válnak. Tőlük eltérőek a karakter megjelenítés azon esetei, ahol általános, sztereotipikus vonások kitűnő színészek alakításában vetülnek vászonra, ám attól még azok tipikusak maradnak.

Gondoljunk Ingmar Bergman A hetedik pecsét című filmjének kaszására és lovagjára, akik egyszerre hátborzongatóan üresek és sokatmondóak, például a híres sakkozós jelenetekben. A karakterkezelés eme elnagyolt és szuggesztív módja járt a fejemben a Fény hull arcodra nézése közben is, különösen a két utazó, az egykori parancsnok (Váta Lóránd) és a menekülő özvegy (Tompa Klára) vonatkozásában. Lassú ütemű belovaglásuk a tájba (szürke csuklyához pej, barna köpenyhez almásderes illik), majd megtorpanásuk a földszakadás szélén gyönyörűen koreografált, fényképezett képsor, amelyet nem értelmez dialógus. Alakjuk így válik bármelyik lovas, utazó archetipikus filmi nyomatává, a „bergmani” vándorlók ismétlődései ők, erdélyi tájban és elhagyott faluban.

A Tanító (Bíró József) alakja hasonlóképpen misztériumba burkolt: hazájának, hű kutyájának és lángfürtű Annájának elvesztését követően egyedül marad a kongó udvarházban, a külvilággal való kapcsolatát jelentő messzelátót kémleli szüntelen. Ő az, aki fogadja az utasembereket, a nem tudni honnan érkező két lovast, illetve gyertyákkal áldozik a falubeli halottak emlékének. Az özvegy asszonyka egykori szeretett Annáját idézi, aki emlékeiből vidám, incselkedő fénykép-modellként sejlik fel.

A cselekmény azon a határvidéken mozog, ahol a visszaadhatatlan bonyolultság a semmitmondó egy-mondatokkal érintkezik: két utasember a Tanítónál keres szállást, majd egy éjszaka múltán tovább lovagolnak. Vagy: eközben sorsfordító csaták és halálok esnek meg, e három ember viszonya teljességgel átrajzolódik, és mi soha nem járhatunk a végére a titokzatos melléktörténéseknek. Mi történik, amikor az őszes őrnagy rálövet a sántikáló muzsikusra, aki a saját maga ásta verembe dől bele és kétségbeesetten hánykolódik a gödör mélyén? Az őrnagy állt bosszút a felesége után leselkedő csavargón? Vagy egy metafizikai momentuma ez a kiszolgáltatottságára ráébredő, üldözött embernek? A képsorok és a fenségesen szárnyaló zene (amely mindvégig az átlagosnál nagyobb részt vállal a történet mesélésében és értelmezésében) nem zárják le egyik irányt sem. Többek között azért sem, mert narrátorunk is hiányzik, a Tanító úr hangos monológja sokkal poétikusabb, művészibb annál, mintsem hogy eligazítana az események és szereplők útvesztőjében. Érzékletesen idézi a forgatókönyv alapjául szolgáló Király László novella dikcióját, sokszorosan rejtett jelentésekkel terhelt voltát, ám a film érthetőségéhez és gyors értelmezhetőségéhez ez kevésnek látszik.

Lírai történelmi film: ez lehetne a műfaji címke, ha be kellene sorolnom Gulyás Gyula filmjét. A laza ellentét líra, szubjektivitás és történelmi tények, objektivitás között finoman, háttérből működik, az egymásra vágott, egymásba áttűnő képek játékában. Az idősíkok ritmikus váltogatása, egykori és jelenlegi eseménysorok megjelenítése mellett a film még egy elkülönböztető technikát iktat be: itt és a távolban történő cselekménysorok szintén párhuzamosan futnak. Előbbi bravúr a szereplők emlékezésében, memóriájában ered, a térbeli kétsíkúság viszont egy igencsak korszerű messzelátó révén válik lehetővé, amellyel a Tanító a vidéket és a falut pásztázza udvarháza rejtekéből. Ez a szerkezet megmutatja tulajdonosának a többi figurát, előbb, ahogyan azok a Tanítóval szemtől szemben állnának. A neon-zöld korongban mi, nézők is szemre vehetjük a falubeli csürhe dorbézolását, az idillikus zöld domboldalakat és a szakadék szélén megtorpanó, csuklyás lovasokat. Hogy ezek a látvány-darabok a film végére sem szervesülnek szövetté, az nem csak a messzelátó szűk látókörének tudható be: oka lehet ennek a néző szimbolikus narrativitás iránti érzéketlensége, esetleg a forgatókönyv túlságosan implicit történetmesélése.

A korong, keret, objektív-nyílás több alkalommal is kimerevül a filmvásznon, magára irányítva a figyelmet. Akinek kenyere, csemegézhet a bravúros látószög-váltásokon: a kezdő szekvenciában például a Tanító úr megtört arcáról a szobára bővül a látvány, majd hullámozva kiúszik a fakeretes ablakon, és lassan befogja a hófehér udvarházat is. Ellentétes előjellel ismétlődik ez a bővítő szituálás a film végén, ahol a látvány kis fekete ponttá zsugorodva tűnik el. Mindezek a megoldások a kitartott, hosszú snittekkel és a különösen sokáig mutatott, ismétlődő tárgyakkal (borospohár, petróleumlámpa, gyűrű) egyetemben nemcsak erőteljesen stilizálják a film látványvilágát, hanem minduntalan szimbolikus (allegorikus?) jelentések kiötlésére késztetnek. Amint azt egy líraisággal terhelt történelmi filmtől el is várhatjuk.

Amíg azonban poétikusból kellő formát és mennyiséget láthatunk, hevenyészett műfaj kategóriám másik tagja, a történelmi mintha lemaradna a libbenő női ruhák és emlékképek forgatagában. Nem állíthatom, hogy egyértelműen vettem a történelmi utalásokat, annál is kevésbé, mivel ezek főleg sujtásos katonai egyenruhákban, csákókban konkretizálódnak, amelyek pedig az elmúlt két évszázad sok pillanatában előkerülhettek. Hogy az 1848-as forradalom császári hatalmak általi megtorlásának korszakában lehetünk, azt a szövegkönyvből gondolom, lásd a „márciusi vének, egy nép piros-fekete sorsa, rebellis” kifejezéseket, valamint abból, hogy a tömegből kiváló szereplők vagy menekülnek, vagy bujkálnak, valamitől tartanak mindenképp. A korhűség nagyon tág koordináták között mozog, ami önmagában még lelemény is lehetne, hiszen átlagemberként a mi történeti tudatunk is gyakorta öltözködési stílusokra korlátozódik. Mi több, ismeretes, hogy a rendezőnek és a forgatócsoportnak bevallott célja volt a pontos történelmi beazonosíthatóság ellehetetlenítése. Ám ebben a filmben mintha túl sok lenne a korhűség és a történelmi pillanat fontosságának a jelzése ahhoz, hogy elmenjünk mellette, ahhoz viszont mégsem elegendő, hogy koherens értelmezési hálót szőjünk belőle. Ennek hiányában egy szépen fényképezett, plasztikusan eljátszott, enigmatikus magyar történelmi filmet nézünk, és a feladvány nem akar oldódni: kik ők, akiknek arcára fény fog hullani?

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó