Amerikai népség

Sam Mendes: Road To Perdition / A kárhozat útja

Az agresszív varázslótanoncok és digitális klónhadseregek korában legalább akkora hiányt szenvedünk az eredeti ötletekkel tálalt eredeti filmtémákban, mint a gazdasági világválság korának embere szenvedett alapvetõ létszükségletei terén. Hollywood varázskockái manapság sajnos nem lépnek túl a Rubikon, annak ellenére, hogy az Amerikai szépség után nagy reményekkel induló brit rendezõ, Sam Mendes új filmjével a nem egyszer megújulást hozó gengszterfilm zsáneréhez nyúlt.

Sam Mendes: Road To Perdition / A kárhozat útja

Howard Hawks az Álomgyár aranykorában, Francis Ford Coppola és Brian De Palma pedig Új-Hollywood zászlóvivőiként lopták be magukat a nézők szívébe morcos hőseikkel és a géppuska ritmusára bugyogó vér képeivel, a kíméletlen gengsztervilág kíméletet nem ismerő elöljárói azonban hamarosan vígjátékok és B-szériás filmek tucatjaiban köszöntek vissza, mígnem a kelleténél okosabb szőke titkárnő és a barátnőjének fehérneműt vásárló korrupt polgármester mellett a filmvilág átlagos lakói lettek. Sam Mendes kénytelen volt új megközelítésben bemutatni a harmincas évek Sobriainak és Jóskáinak kalandjait, és engedményeket tenni a műfaj tisztaságának terén – egyéltű alkotás helyett A kárhozat útja családi dráma, roadmovie és gengszterfilm egyben.

Sam Mendes: Road To Perdition / A kárhozat útja

A Filmakadémia kegyeit kereső hibrid műfaj egyébként nem idegen a fiatal rendezőtől, hiszen Oscar-esővel jutalmazott elsőfilmje (!), az Amerikai szépség (1999) egyesek szerint nem több Todd Solondz Boldogságtól ordítani című polgárpukkasztó tablójának a könnyebb fogyasztás kedvéért lecsupaszított változatánál. Mendes a biztonság kedvéért ezúttal is töltött tárhoz nyúlt, amikor a Collins–Rayner páros népszerű fekete-fehér képregényét vitte filmre – színesben, a gengszterfilmek rajongói számára ismeretlen tempóban és hatalmas sztárokkal. A pályáját színházi rendezőként kezdő direktor neve a kezdetektől fogva összekapcsolódik a sztárokkal, hiszen odahaza első szakmai sikerét A cseresznyéskert színrevitelével aratta Judi Denchcsel a főszerepben, majd következett Ralph Fiennes mint III. Richárd, és A kék szoba, benne Nicole Kidmannel. A hízelgő színpadi bemelegítés után nem jelenthetett gondot a szintén deszkákon edzett Kevin Spacey dirigálása a kamerák előtt, mint ahogy Paul Newman és Tom Hanks is szelíden dörmögnek bajuszuk alá A kárhozat útja szűkszavú képsoraiban.

Sam Mendes: Road To Perdition / A kárhozat útja

A film cselekménye stílusosan a gazdasági válság egyik legsúlyosabb évében, 1931-ben játszódik, Illinois állam „depressziótól” sújtott városaiban és kietlen útjain. Michael Sullivan (Tom Hanks) példás családapa, a szigor és szeretet ikerszobra, polgártársai azonban nem ezért néznek fel rá, hanem mert a helyi ír keresztapa, John Rooney (Paul Newman) jobb keze. Ám Sullivan keze nem tollat, hanem pisztolyt szorongat, mivel hivatásos gyilkos az őt fiává fogadó Rooney szolgálatában. A nem túl bonyolult alapképlet éppen megfelelő lenne egy dzsesszmulatókon és elhagyott gyárépületeken keresztül hömpölygő gengszterháború levezényléséhez, a szokványos keresztapa-forgatókönyv azonban esetünkben keresztapa–apa–fiú nagycsaládi bonyodalommá bővül, amikor az ifjabb Michael Sullivan tanúja lesz édesapja egyik munkahelyi túlkapásának. Az öreg Rooney féltékeny fia a kis szemtanú megjelenését Sullivan „iparengedélyének” bevonására akarja felhasználni, cselt sző, családot irt, mígnem ifjabb és idősebb Sullivan menekülni kényszerül. Sullivan Chicagóban felkeresi Frank Nittit (Stanley Tucci), Al Capone jobb kezét, hogy közvetítésével alkut kössön egykori jótevőjével, a gengsztervilág azonban nem ismer kegyelmet, sem alkut. Hőseink újra menekülnek, sorra rabolják ki a Nitti érdekeltségébe tartozó vidéki bankfiókokat, és ismerik meg egymást egyre jobban.

Sam Mendes: Road To Perdition / A kárhozat útja

Lassú tempójával, végletekig szépítgetett sötét képeivel és szűkszavúságával a film hangulata valahol a Bonnie és Clyde poros korhűsége és a Kansas City stilizált-füstös dokumentumszerűsége között ragadható meg. A közelmúltban elhunyt Conrad L. Hall operatőr minden egyes beállítása az örökkévalóságnak szánt finom rajz a gengszterfilmek nagy képeskönyvéből, a kép jobb felső sarkában akár ott villoghatna a kis r betű, arra figyelmeztetve, hogy remember! – emlékezz! Mendes színészvezetése rendhagyó módon nem a főszereplők, hanem a nyomukba eresztett bérgyilkos figurájában teljesedik ki. A film legszínesebb egyénisége kétségkívül a sajtófotós Maguire (Jude Law) – annak ellenére, hogy fekete-fehér fényképeket készít –, kinek legkedvesebb szórakozása vérben fekvő áldozatainak megörökítése. Maguire a későbbi művészi-pszichopata sorozatgyilkosok megrendelésre dolgozó elődje, a filmforgatásra, fényképezésre és egyben lövésre használt angol shooting szó személyében többszörös értelmet nyer. Annak ellenére, hogy Jude Law figurája a történet végén nem elhanyagolható szerephez jut, a cselekmény fővonala meglehetősen sablonos úton halad: Rooney és Sullivan találkozása a sötét, esőgép áztatta utcán bana-litásával egy Disney-filmben is elférne, az apa–fia szál kihagyásával pedig a történet dramaturgiai érdektelenségbe fulladna. Mindezek tükrében A kárhozat útja jó esélyekkel indul a legjobb filmnek járó Oscar-díjért.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó