Észak éjszaka

Baltasar Kormákur: 101 Reykjavík

A film egy olyasféle karakterrõl szól, amely Amerikában slackerként, az orosz irodalomban Oblomovként, a cseheknél pedig a Svejktípusként jelent meg, és amelyet – némi szecessziós magyarsággal – kallódó hõsnek szokás nevezni.

Az ilyen hős nem csinál semmit, mégpedig pörgősen vagy patetikusan, heroikusan vagy vicces-ügyetlenül nem csinál. Baltasar Kormákur filmjének főszereplője, Hlynur azonban azt mondja, ő semmiféle semmit nem csinál... de ez nem igaz. Bizony hogy csinál: valamiféle össz-északit.

Nem mintha Izland, mint egzotikum, túl lenne reprezentálva a filmen: alig vannak külsők, s nagyon szűk terekben mozognak a belsők. A film leginkább a sokhónapos izlandi télre, a nagyon hosszú északi éjszakákra koncentrál, s úgy tűnik, mintha a klausztrofób, inkább csak egyféleképpen túlfűtött bulihelyeken az izzadozó őslakók maguk szorulnának némi délies egzotikumra. Előbb egy bizonytalan nemű ősgyíkféle kerül elő, aztán a hozzá több szempontból is hasonlatos, bár lényegesen csinosabb és melegebb vérű, roppant lelkiismeretes életmód-tanárnéni. Az előbbi Thoren/Thora, az utóbbi pedig Lola, a flamenco-oktatónő.

Ő Hlynur anyjának barátnője, náluk karácsonyozik, s mellékesen bemutatja Hlynurnak Reykjavíkot, Reykjavíknak Hlynurt, sőt, Hlynurnak Hlynurt. Mi több, ők ketten is megismerkednek, mármint a szó bibliai értelmében. Mindez Lola életének csak mellékszála, csakhogy ezt is olyan intenzitással éli, hogy Hlynur főszálnak nézi.... Nemsokára azonban kiderül, hogy Lola Hlynur anyjának szeretője, s bár Hlynurtól lesz gyermeke, őt egyszerűen spermadonornak tekinti, akinek kilétéről senkinek nem kell tudnia. Hát, déli nemsemmi, északi semmi...

Baltasar Kormákur: 101 Reykjavík

Ezt az északi semmit pedig a forgatókönyv a kül- és belvilág alacsony hőmérsékletéből, egyfajta túlperfekcionált társadalmi életből meg a Kierkegaard-összes ellentétéből konfigurálja: Hlynur világából hiányzik a vagy-vagy, azaz a választás bármiféle kényszere, hiányzik a csábítás, az extatikus előadásmód, a félelem, a rettegés – minden. Egy anticsábító antinaplóját látjuk, megcímezve és föladva egy reykjavíki irányítószámra, a 101-re. Egy néha majdnem intenzív gondolkodási kényszertől hajtott ifjút, aki extatikus kamerakezelés mellett kirohan a havas tengerparti domboldalra, lefekszik, hogy meghaljon, de hol kitavaszodik fölötte, hol meg inkább hazasétál. Egy olyan csábítót, aki ugyan két nőt is teherbe ejt, ám élből egyik sem tart igényt apai tevékenységére.

Hlynur nemigen választ magának sorsot: rábízza magát a társadalmi-közjóléti intézményekre, amelyek teljes életpályaprogramot kínálnak: a gyermektartás, a munkanélküli segély és a nyugdíj egész életet lefedő sorozatát. Mi több, Hlynur nemcsak az életforma patetikus szintjein nem választ: nem választ alsónadrágot sem... A mamája látja el efféle holmikkal, akivel egyébként 30 éves kora dacára még együtt él, jelezve, hogy nem óhajtja a felnőttkort se elválasztani a gyermekkortól. Hlynuréknál nem igaz, hogy valami vagy fürdőkád vagy ülőbútor, vagy konyha vagy fürdoszoba, vagy apa vagy anya, vagy kebelbarátnő vagy szerető, vagy testvér vagy elsőszülött, vagy éjszaka vagy nappal... Illetve, az éjszaka és a nappal közt mégiscsak van különbség, Hlynur jócskán dühöng is az efféle rákényszerített diszkriminációk miatt. A reggel ugyanis társadalmilag kódolt, a tévé pornófilmek helyett fitnesz-gyakorlatokat sugároz és Hlynur kénytelen ezt a nem egészen kielégítő látványt nézve lefolytatni lényegesen kielégítőbb reggeli csuklógyakorlatait.

Baltasar Kormákur: 101 Reykjavík

Nos, Hlynur nem választ. Eleinte csak a gyakorlatban nem, aztán elméletben is rájön, hogy a vagy-vagy nem igazi probléma, és akkor nyugodtan lehet úgy élni, mint bárki más. A film meg is mutatja azt a keretet, amelyben nem is kell, nem is nagyon lehet választani: a szociális hálót, amely mindenkit tart: nemigen lehet teljesen leesni, és a maximális kilengés a délies fitnesz: Leszbosz, Spanyolhon reprezentálja.

Mozgalmas cselekmény, méltányolható problematika. Ennek ellenére a film maga, bár belül marad a nézhetőség határain, inkább a jól mesélhető, mint a jó filmek közé tartozik. Az élet lógósairól, az unalomról szóló filmeknél mindig fennáll az a veszély, hogy egy idő múlva maguk is unalmasak lesznek: valahogy idézni kell a hős érzékelte monotóniát, tét nélküliséget, és a monotónia, ha idézgetik, előjön.

Ezt a csapdát a 101 Reykjavík sem tudta elkerülni. Kormákur ugyan próbálkozik: extrém fordulatokkal, de stiláris eszközökkel is. Komoly témával karakterizált, rövid külsők, hosszabb, mozgalmas, vicces belsők váltakoznak a filmben; sőt, itt van egy kis rendezői vicc is, mert a film a külső felvételekhez rendeli a belső élet, a belsőkhöz meg a külső élet megnyilvánulásait, a film alapvető választásellenességének szellemében. Hiába fényképezik azonban felülről a nagyon zajos bulikon szűk szobákban tülekedő testeket, ennek inkább csak a kellemetlenségi skálán van értéke. Hiába álmodik Hlynur a Lolával való roppant sportív, nem annyira fülledt erotikájú, mint inkább flamencósan mozgalmas szeretkezésekről, amikor Lola arca Hlynur anyjának arcává alakul, az ember (fia, lánya, ez itt mind-egy is) nem annyira Loláról, mint inkább egy rafináltabb, kevésbé autoriter rendezőről álmodozik.

Baltasar Kormákur: 101 Reykjavík

És nemcsak stílusról van szó: a film tiszteletreméltó társadalmi, családi problémákat vet föl, amelyeket aztán felületes emberi gesztusokkal old meg, s általában is mintha összetévesztené a felületességet a komikummal. Nem kizárt azonban, hogy ebben igaza van, ilyen felületesek vagyunk, és kész. Ha a változatosság iránti igény parkolóórák segítségével előidézett társadalmi káosz, vagy képzeletbeli, mindamellett nem túl fantáziadús rokon-tömeggyilkosság formájában nyilvánul meg, akkor a problémákat megoldhatja az újszülött gyermek-testvér első mosolya, és egy parkolóőri állás.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó