A mozgókép szereti a szélhámosokat. Hálás szereplők, nem kívánnak különösebb stilizációt, tetteik a dramaturgok verejtéke nélkül is viszik a sztori fonalát. Ha hősünk elég ügyes, szellemes és még motiváció is akad, a néző szimpátiája garantált. Higgyünk az amerikai álom krónikásainak.
Frank Abagnale Jr. nagy volt, sőt a legnagyobb, a legelső, a legravaszabb, a legelegánsabb, a leg-legleg. Ja és a legfiatalabb. Egy minden bájjal megkent életművész zsiványtinédzser a szépemlékű hatvanas években? Vászonra vele, gondolhatta miszter Spielberg, és lőn: két és plusz majdnem fél óra időutazás a lehetőségek országának fényesre suvickolt, szemfényvesztő ügyben mégis zavarba ejtően naiv korszakába. A címe Kapj el, ha tudsz, nosztalgikusan hangzik, olyan, mint maga a mű, fesztelen tanmese, rég nem látott eleganciával tálalva.
Miután lefut a zseniális animációs főcím, hősünkön (DiCaprio) éppen kattan a bilincs, a frankoknál gazembereskedett mikor végre elkapták, viszi haza kedves, régi ismerőse, Hanratty FBI ügynök (Hanks), aki már nagyon-nagyon örül a viszontlátásnak. Aztán flashback, miből többek közt az is kiderül, hogy a fent nevezett svihák-legenda szimpla önterápiaként kezd alakokat váltani amolyan beilleszkedés-gyakorlat gyanánt a suliban. Ütős poén, tele van ilyenekkel a film, lehet izgulni, hogy ebből hogy jön ki a srác, folyamatos a könnyed feszültség: jaj, most kapják el, de nem, még sokáig nem akad horogra. Még jó, így legalább nyomon lehet követni vicces, önmegvalósító pályakeresését. Nem szöszöl jelentkezési lapokkal, ugyan már, mit neki a vadakat terelő juhász. Pilóta, orvos, ügyész az a valami…
Jó nézni, nagy szó ez, pedig szupersztárok vannak benne, azok meg hajlamosak belefulladni saját nagyszerűségükbe. Itt szerencsére nem egymást akarták lejátszani, rábízták magukat rendezőjükre, talán érezték: az egész úgy tuti, ahogy van, kár lenne puszta nárcizmusból belekavarni. Meg különben is, közelebbről minden a régi: DiCaprio a lehengerlő, Hanks az átlagember, csak most elhisszük. Olyan kedves ez, mindenki brillírozik, még mellékszerepben is. Christopher Walken például frenetikus a közhelyes önhazugságaiba belefulladt apa szerepében, bárgyú önidézetei mögött megrázó a kétségbeesés fel-felbukkanó ábrázolása. A drámai rész tulajdonképpen ki is merül a gyorsan skiccelt, groteszk családi széthullásban, de itt nem is ez az igazán élvezetes, hanem a „fíling”. A ruhák, a zene, a bájos nosztalgia, amihez Spielberg igazán ért. Ez itt, kérem szépen, az „ártatlanság kora”. Még a stewardess-lányok is hitelesek, persze csak olyan „légiesen”, mint az egész, élményszerű miliő.
Szóval mindenki becsapódik, a hölgyek, no és a bankok döbbent dolgozói egyaránt Abagnale lába előtt hever-nek. Csekkhamisításban is ő a legnagyobb, lassan már élvezi is a dolgot, mint James Bond, tetszik neki a hajsza, játék az egész. Természetesen a hivatalos szervek nem ilyen boldogok, persze igazából ő se. Család kellene neki, meg igazi barátok, itt van „elrejtve” a motivációs vonal, végül ebbe is bukik bele. Majdnem a film is, de szerencsére Spielberg a szokásosnál kevesebbet moralizál, hagyja a szituációkat magukért beszélni, nem vált hangulatot, pont annyira emberi, amennyire még nem giccses, felesleges tanulság-erőlködés is csak a végén van, azt meg elnézzük, ha muszáj kimondani, hát tegye, fene bánja, élvezte ezt a zeneszerzőtől a kellékesig minden résztvevő, a nézőről nem is beszélve.
Soha rosszabbat.
