Apokalipszis, most
Danny Boyle: 28 Days Later / 28 nappal később

Persze álcázottan. Ezek a zombik nem a sírból kelnek ki, hogy a jobb sorsra érdemes polgári lakosságot riogassák, mint George A. Romero klasszikus horrorjaiban (Az élőhalottak éjszakája, Az élőhalottak hajnala, Az élőhalottak nappala), és nem is vudu szertartásokon idézik meg őket (Jacques Tourneur: Egy zombit gondoztam). Inkább abba a David Cronenberg (Shivers, Rabid) által az 1970-es években népszerűvé tett vonulatba illeszkednek, melyben a földi halandó egy titokzatos vírus hatására változik át zombivá, hogy aztán élőhalottként bolyonghasson, frászt hozva az útjába akadókra.

A moziban 28 nappal később tér magához egy biciklis futár egy londoni klinikán, azt követően, hogy a vírusfertőzésnek, az egy majomkolóniáról emberekre átterjedő dühkornak a lakosság nagy része már áldozatául esett. A város kihalt, sehol egy teremtett lélek, mindenütt a rombolás látható jelei, feje tetejére borított autóbuszok, szétvert telefonfülkék és törmelékek. A túlélők, miközben a fertőzöttek elől menekülnek – akik veszett állatokként vetik magukat az egészségesekre – egymás után kutatnak, így áll össze az a kis csapat, mely egy rádióadást elkapva megpróbál Manchesterbe jutni, ahol állítólag a katonaság már megszervezte az ellenállást, és ahol gyógyszer és szabadság vár rájuk.

Danny Boyle (Trainspotting, A part) ezzel a mozijával visszatért a kis költségvetésű filmekhez; a 28 nappal később c. filmet digitális kamerával rögzítették, ami kifejezetten jól illik a zsánerhez, a kicsit karcos képek a műfaj hagyományait idézik, akárcsak az, hogy a főszerepeket lényegében ismeretlen színészek alakítják (Cillian Murphy, Naomie Harris, Megan Burns, Brendan Gleeson, Christopher Eccleston, Alex Palmer). A képek meggyőzőek, a film azonban, bár sokkal jobban sikerült, mint a tavalyi megaprodukció, A kaptár c. mozi, mely szintén a zombifilm újjáélesztését célozta meg egy vírusfertőzés következményeit tárgyalva, nem éri el a nagy elődök színvonalát.

Pedig Boyle próbál zombifilmjébe némi filozófiai mondanivalót sűríteni – már a kezdő képsorok kritikaként foghatók fel (a vírus a „lelkes” állatvédők miatt terjed el, akik néhány kísérleti majmot szabadítanak rá a világra); többször felmerül az angolokat évszázadok óta foglalkoztató „szigetlét” problematika (Anglia bármennyire is Európa része, egy tenger választja el attól, vészhelyzet esetén: karantén); és visszaköszön a rendező kedvenc motívuma is, vagyis annak vizsgálata, hogy egy kis közösség hogyan állja meg a helyét szélsőséges helyzetekben, miként reagál a kihívásokra, hogyan alakul, változik az életveszély következtében a csoporton belül a hierarchia.

A film nem könnyed matiné. Erőszakos, brutális és kegyetlen. Mégsem a véres szemű, vért okádó, őrjöngő zombik és a kifejezetten korhatáros rutinszerű gyilkolászások miatt fogunk rá emlékezni, ha emlékszünk rá. A kihalt londoni utcák, az apokalipszis utáni állapot, egy emberek nélküli, hajdan nyüzsgő nagyváros képe nyomasztó negatív utópia. És mint ilyen: prófécia, mementó és figyelmeztetés.