Majd ha a mezei pockok musicalfilmet forgatnak a betakarításról, a telelő madarak akció-drámát a bukórepülés tolltársadalmi veszélyeiről, vagy a békásmegyeri srácok romantikus vígjátékot a lakótelepi szerelemről – akkor mondhatjuk, hogy eljött a Kánaán! Most mondhatjuk. Mert Dyga Zsombor filmje, a Tesó nemcsak a lakótelepi szerelemről, de a betakarításról és a bukórepülésről is szól.
Békásmegyerről a szélesebb magyar közvélemény először a nyolcvanas évek végén hallhatott, amikor a lakótelepi rengetegből előugrott a könnyűzenei élet új reménysége, Szandi. Legközelebb egy szűk évtizeddel később, amikor a torokhangú popdívocska már édesanya volt, hallatott magáról az észak-budai panelblokk: egy fél házat szakított szét egy maszek petárdagyáros munkába állított mosógépének robbanása. Ilyen kirobbanó előzmények után nem volt könnyű dolga Dyga Zsombor autodidakta filmrendezőnek, amikor ismét a békásmegyeri telepre akarta felhívni a kispénzű nagyérdemű figyelmét – Tesó című filmjét mégis a patikuki és kóla mellé fogyasztják a plázamozik fiataljai. Talán pusztán a panelba burkolt emberek élete iránti csodálat teszi, hogy a HÉV-fél-végállomás lakói iránt ilyen nagy az érdeklődés, mégis érdemes megvizsgálnunk, miről szól a film, és hogyan került a mozikba.
Dyga Zsombor nevét korábban csak a szűk szakma, és a kisfesztiválok lelkes látogatói ismerték, pedig már több játékfilm van a háta mögött. Gyilkosok című videóra forgatott nagyjátékfilmje szabályos thriller, a Tempó igazi krimi, az Uno pedig a sci-fi műfaji szépségeit aknázza ki. Valódi zsánerfilmekkel van tehát dolgunk, egy főiskolát nem látott fiatal tehetség első szárnycsapásaival – annak ellenére, hogy a pályakezdő filmesek általában szívesebben nyitnak homályos szerzői filmekkel. Az idei Magyar Filmszemle azonban megmutatta, hogy főiskolát végzett nagyreményű rendezőink (Török, Pálfi, Mundruczó) mellett egy új generáció van születőben, a kis filmstúdiók (Duna Műhely, Inforg) kegyeltjei, amolyan kistitánok, akik szintén folyékonyan beszélik a filmnyelvet, és nem kisebb elszántsággal és fantáziával állnak a csapó elé, mint „képzettebb” sorstársaik. A Kálmánczhelyi–Végh páros a szemlén a Libiomfi című musicallel jelentkezett, Dyga Zsombor pedig tőle váratlan módon romantikus vígjátékkal.
A Tesó egy lakótelepi testvérpárról szól, akik anyjuk vidékre költözése után nem tudják eldönteni, ki maradjon a nagy lakásban, és ki költözzön a kicsibe. Artin (Welker Gábor) 25 éves, megszállott film- és lemezgyűjtő, de a női trófeák bespájzolásában rendesen elmarad bátyja, a 28 és fél éves Nate (Schmied Zoltán) mögött. A békásmegyeri panelrengetegben játszódó történet tele van grammatikai ütésváltásokkal, virtuóz képi poénokkal, tipikus telepi figurákkal és életlen beállításokkal. A film lendülete és a testvérpár civakodásának rendkívül hiteles és szórakoztató bemutatása elegendő lenne egy kereskedelmi tévécsatorna éves poénszükségletének fedezésére, Dyga azonban szerencsére más irányba kacsingat. A Tesó személyes élményeken nyugvó üde romantikus vígjáték, pepec műfaji darab, számos filmes utalással és zenei idézettel – a Pop, csajok satöbbi és a Blöff rokona. A rendező láthatóan megtanulta mindazt, amit egy érdeklődő lakótelepi fiatal megtudhat az őt körülvevő könnyűzenei és filmes kultúráról, és tudományát megdöbbentő precizitással és ötletességgel ömlesztette filmjébe. A testvérpár, ha kell, pergő filmes-zenés vetélkedőt vív egy panel hűsítő árnyékában, ha kell, a kanapé füllesztő ölelésében amatőr távkapcsoló-bajnokságot játszik. A Tesó a jól eltalált főszereplők mellett felvonultat jó pár helyi arcot: kövér trafikvezetőt (Elek Ferenc), nagyszájú csibészeket, életlen mozigépészt (Kovács Lajos), egy nyári pszeudo-latin tánczenekart, és természetesen lányokat. És ezzel elérkeztünk a film gyenge pontjához.
A Tesó első fele bravúrosan teljesíti azt, amit spontán történetmesélésben és rapid, de átfogó jellemábrázolásban egy film vállalhat. A történet narrációja – természetesen a főszereplő Artin szájából – üdítő és találó, a film nyelvezete panelbarát és lokálisan zseniális, az arcok tökéletesen HÉV-kompatibilisek. Egyedül a fényképezéssel akadnak gondok, főleg élesség és néhol élvezhetőség tekintetében – ami nem kimondottan szerencsés egy plázaművé cseperedett film esetében –, de a szűk lakótelepi konyha igazán nem tehet róla, hogy a békásmegyeri srácok a szokásos rántotta mellett egy filmet is összeütöttek benne. Dyga filmje tempóban és termé-szetességben simán lenyomja a két videoklip között – kézlerázás gyanánt – közönségfilmet készítő Herendi Gábor Valami Amerikáját, díszletei és figurái pedig – a maguk non-szatirikus őszinteségével – a Falfúrónál emberibb és szerethetőbb panelképet festenek – hogy csak két potenciális „elődöt” említsünk. A film második részének egyre aktívabb szerelmi szála azonban majdnem hazavágja azt, amit a két tesó olyan gondosan felépített. Anna (Bognár Anna), a biciklis futárlány figurája nem csak a testvérpár életét, de a dramaturgiát is alaposan összekuszálja. A vehemens kis teremtés először Naki ágyában dupláz, majd egy vastagabb fajta piszkavassal szétveri a fiú autóját, hogy azután az öcs karjaiban találjon nyugalomra és megértésre. Artin egészen megilletődik a lány – vásznon át nem hatoló – varázsától, és átadja magát a tépelődő szerelemnek és a féltékenységnek – lemondva ezzel mindarról, amiért szerettük: aranyköpéseiről, lazaságáról, és a történet tétnélküliségéről. A Tesó utolsó harmada Artinon kívül azok számára is kisebb kínszenvedést okoz, akik már kezdték megszeretni Békásmegyer háztáji romantikáját és a tesók puszta létezésért vívott csatáját. Annával együtt ugyanis megérkezik a klasszikus romantikus vígjátékokból sajnos kihagyhatatlan vívódás időszaka, amikor a főhős végigjárja az összes korábban bemutatott figurát, és elsírja nekik bánatát.
Dyga Zsombor nagy áldozatot vállalt, amikor szabályos műfaji darab forgatása mellett döntött, a választott zsáner túljáratott szabályaitól ugyanis nem volt mersze eltérni, ezért a kezdetben nagyon eredeti és pergő történettől kénytelen volt a film végén könnyes-romantikus búcsút venni. A magyar Shop-stopból így lett kicsit érzelgős college comedy-utánérzés, nyári sorsdráma, óda a szerelmes szívekhez – szerencsére ezúttal Szandi nélkül. A rendező következő filmje vélhetőleg hasonlóan merész vállalkozás lesz, és remélhetőleg ő is elég merész lesz ahhoz, hogy felrúgja a műfaji kötöttségeket, és a film felütéséhez foghatóan újszerű és személyes befejezést kanyarítson a történet végére. Az egy kisbusszal és maroknyi stábbal forgató Dyga tehetségét feltehetőleg nem fogja szuper-költségvetésű produkciókra pazarolni, esetleg marad a kísérleti közönségfilmnél, és a Tesóhoz hasonlóan olyan művel áll elő, amelynek reklámköltségei meghaladják a gyártási költségeket.
