Habár a magas- és tömegkultúra mostanság nem éles szembenállásában, hanem többnyire produktív kölcsönhatásában kerül bemutatásra a midcult filmkészítésnek köszönhetően, az mégiscsak ironikus, amikor a kettő közötti hasonlóság a – gyakran jogtalanul – a tömegkultúrához asszociált egyszerűség és felszínesség lesz, az olyan filmeknek köszönhetően, mint például a Pandora szelencéje…
Yesim Ustaoglu – akit a magyar nézők az Utazás a napba és a Felhőkre várva című munkáiról ismerhetnek – filmje egyszerű családi történet. Középpontjában Nusret (Tsilla Chelton) áll, az egyedül élő falusi öregasszony, akinek hirtelen eltűnése újra kapcsolatfelvételre kényszeríti a három testvért, illetve a csellengő unokát, Muratot (Onur Ünsal). A falusi összefogás hamar megtalálja a nagymamát az erdőben, ám a gyors orvosi vizsgálat kimutatja, hogy a nagyrészt saját (belső) világában elmerülő Nusretnek előrehaladott Alzheimer-kórja van, aminek következtében később a két lánytestvér, Güzin (Övül Avkiran) és Nesrin (Derya Alabora) felváltva viseli gondját. Egészen addig, amíg a folyamatos „szökési kísérletek”, a nagyváros életidegen közegéből menekülő kendős öregasszonyt akaratlan-öntudatlan elkóborlásai miatt berakják egy közkórházba, ahonnan Nesrin többnyire csak füvező fia, Murat szökteti meg – a két távoli generáció tagjai között pedig csendes humanizmuson és megértésen alapuló, intim kapcsolat jön létre.
Ustaoglu filmjének egyben legnagyobb előnye és hátránya is az egyszerűség. A Pandora szelencéje nem akar több lenni egy családról, generációs ellentétekről és a reményről szóló szimpla drámánál – és egy hajszállal sem teljesíti túl célkitűzését. Fatih Akin tavalyi családtörténet-füzérével, A másik oldalonnal – amely sokkal kegyetlenebbül és ezáltal szívhez szólóan, emberibben fogalmazza meg a „várni és remélni” életbölcsességét – alkot kontrasztot: míg a népszerű török auteur filmjében a kihagyások és ellipszisek folytán az elfojtott csend szava, a „kimondatlan kimondhatatlan” szólal meg, addig a Pandora szelencéjében – még ha csak szimbolikusan is, de – minden kimondatik. Visszafogottan, halkan, de ott állnak a szentenciák, amiket a szenilis öregasszony unokáiról megfogalmaz. Talán mondani sem kell, hogy fején találja a szöget – hiába, a legbolondabb emberek továbbra is a legnormálisabbak.
Akinnal szemben, akinél a jellegzetesen török problematika emelkedik univerzális szintre (népszerűsége nem véletlen), Ustaoglunál minden megmarad általános szinten. A történet sem jellegzetesen török: mindenhol elképzelhető, ahol modern nagyváros és falusi életmód, illetve értékrend egymás mellett létezik (és szemben áll egymással). Ezt az általános jelleget húzza alá a több szálra koncentráló történetvezetés is. Habár a sztori fókuszpontja a zseniális alakítást nyújtó Tsilla Chelton karaktere, a film mindhárom testvér, ill. az unoka életét, figuráját és konfliktusait felvázolja – egymondatos jellemrajzokban. „Az a legviccesebb, hogy pont olyan üres vagyok, mint te” – mondja Güzin a jelent folyamatosan elfelejtő anyukájának, miután barátjával való szakítása után üveges szemekkel bámul a semmibe. A legironikusabb azonban az, hogy a mondat megszegi az ellentmondás törvényét, egyszerre lévén igaz és hamis.
A testvérek nyilvánvaló és fájdalommentes jellemfejlődésen esnek át, karaktereik mégis ténylegesen üresek maradnak, mindenféle érzelmi mélységet hiányolva, még ha a memóriáját elvesztett bölcs öregasszony át is segíti őket problémáikon – Gült szeretethiányán, Nesrint pedig uralkodásvágyán és parancsolgatási kényszerén. A legtartalmasabb karakter értelemszerűen Nusreté lesz: tragikomikus jellemében kulminálódik irónia és dráma, ahogy hagyományos viseletben, fejkendővel és révedező tekintettel nézi a végtelenbe vesző tengert, vagy értetlenül járkál fel-alá a modern berendezésű szobákban. Habár Nusret és Murat – akiknek korkülönbsége kb. 60 év lehet – kapcsolatában az ellentétek is összeérnek, a film utolsó hányadában jelentősen emelve az eredetiség és az emocionális hatás szintjeit, rövid fináléjuk mégsem tud kellő súlyt adni a történetnek. Pedig Ustaoglu még az egyik legbeváltabb művészfilmes módszert, a lassú svenkeket is bőven adagolja az elgondolkodtatás serkentése érdekében, azonban a nagyon is direkt érzelemkifejtést célzó zongora-leitmotív ismételt használatával leleplezi a hatni akarás kényszerét.
Mondandója tömény és egyszerű: remény márpedig van, még ha alkalomadtán el is idegenedünk egymástól. Hiszen az a legjobbakkal is megesik – nemhogy a szegény átlagemberrel. Íme, a Jelentés, puritán stilisztikai csomagolásban…
Hát nem reménytelen?
