Antonia asszony azzal a gondolattal ébred egy reggel, hogy aznap meg fog halni: elég volt az életből, márpedig ő csak tudja, mikor elég az elég. Belenéz a tükörbe, fáradt mozdulattal feltűzi a haját, végiggondolja, népes kis családja hogyan fog viselkedni az ő utolsó pillanataiban – aztán nekivág élete utolsó napjának.
A vég kezdete egyben a film kezdete is: a dédunoka narrációja és emlékei alapján az utolsó napon felidéződik Antonia életének legjelentősebb szakasza szülőfalujába érkezésétől a jelenig és haláláig, amely a film elején, a tükör előtt megjósolt forgatókönyv szerint keretbe zárja a saga kiegyensúlyozott, lineáris szerkezetét. A holland forgatókönyvíró-rendezőnő egy négy generáción átívelő családtörténetet vitt filmre nagyjából 100 percben. Marleen Gorris ezúttal sem hazudtolja meg harcos feminista hírnevét: korábbi filmjeiben is kereste a nők helyét a férfiak vezette társadalomban, olykor véletlenül egymás mellé sodródott asszonyokkal öletett meg „elnyomó” férfiakat (A Question of Silence, 1982), máskor sorozatgyilkossal aláztatta meg egy nyilvánosház dolgozóit (Broken Mirrors, 1984), 1990-ben pedig öt férfit és két nőt – nagyon különböző háttérrel és jellemmel – sodort egy repülőgép-szerencsétlenség nyomán egy szigetre, ahol az alapkérdés az lett, kinek kitől születhet gyereke (The Last Island). Sokkal emészthetőbb, kiegyensúlyozottabb szerkesztésű és közönségbarátabb filmje, az Antonia bemutatását két adaptáció követi – a feminista harcos Virginia Wolf Mrs. Dalloway-ja és a Vladimir Nabokov-féle Végzetes végjáték (The Luzhin Defense) –, majd a saját lábára álló Carolina (2003) története és pár év szünet után jelenleg két, szintén feminista érzületű munkán dolgozik.
Családtörténetként az Antonia a legnagyobb vállalás a rendezőnő minden eddigi filmje közül. A holland matróna családja a matriarchátus elve alapján szerveződik, és – csodák csodája – csupa nőből áll: a középkorú Antonia és élénk fantáziájú, felnőtt lánya, Danielle valamikor a második világháború után tér haza egy Isten háta mögötti, kis holland faluba (nem tudjuk, pontosan honnan érkeznek, de magatartásuk és ruházatuk városi életmódra utal).
Az elhanyagolt külsejű szülői házban Antonia őrült anyja haldoklik – apja évtizedek óta halott –, az ezer gyertya pazar díszletében lezajló groteszk jelenet azonban inkább közönyt és csodálkozást ébreszt bennük, mint hogy könnyeket fakasztana. A családi barátnő, az orosz származású kocsmárosné van csak jelen a zavartan ügyködő papon kívül. A két nő hazaköltözik, új életet kezd, zokszó nélkül végzi a nehéz mezei munkát. A család hamarosan két újabb taggal bővül: egy jó tettért hálából Antoniához szegődik a falu bolondja, aztán Danielle menti magukhoz az egyik falubeli félkegyelmű leányát erőszakoskodó bátyja karmaiból. A két félnótás egymásra talál, és nemsokára kislányuk születik.
Danielle is gyereket akar, de férj, házasság és egyéb koloncok nélkül: „donort” keres a városban, és kislánya születik, aki a Thérèse nevet kapja. Danielle festő- és szobrásztehetség, Thérèse viszont matematikai zseni és megszállott zeneszerző lesz, aki az egyetemen és a sznob városi társaságban nem találja a helyét – visszaköltözik falura, ahol gyermekkori barátjától – kitaláltad? – kislánya születik, a dús, vörös fürtös Sarah. Időközben hozzájuk szegődött egy másik asszony is – aki annak idején a „donorszerzésben” segédkezett –, és számtalan gyereket szül az egyháztól megszabadult egykori katolikus papnak. És telik-múlik az idő, amit tragikomikus fordulat hivatott érzékeltetni: az egyik falubeli asszony, az „Őrült Madonna” minden teliholdkor kiáll az ablakba farkasként üvölteni. (Aztán meghal szegény bolond, mégis amikor később a holdtányér szabályos képét látjuk bevágva – üvöltés helyett most már csak csend kíséri –, érezzük a hiányát és átsuhan a szánk sarkán egy mosoly.)
Érdekes, amint ez a nők vezérelte társadalom a hagyományos társadalmi rendbe szerveződött faluhoz és azon belül a férfiakhoz viszonyul. Antonia erős egyénisége és különleges kisugárzása szükséges ahhoz, hogy a falusiak befogadják, hamarosan félszeg kérője is akad egy jóravaló özvegy családapa, Bas személyében (akinek csupa fiúgyermeke van) – no de csak évek múlva adja be neki a derekát, ha nem is a kezét. A film férfiszereplői általában nem gonoszak, de nincs is erejük: Bas csendes öregkori társ, akit asszonya irányít, a vörös városi motoros csak ide-odatett eszköz arra, hogy Danielle valóra válthassa álmát és gyereket szüljön, Thérèse csak az őt szellemileg felülmúlni nem képes jóbarát mellett lelhet boldogságra. A félkegyelmű Deedee gonosz bátyjával is asszony bánik el: Antonia villámó szemmel és hangjában emberfeletti, égető gyűlölettel és fájdalommal (remek színésznő alakítja a hősnőt!) megátkozza és elűzi a faluból – az erős jelenet után már csak ráadás az, amikor tulajdon öccsei állnak halálos bosszút a gazemberen. Az asszonyok tettei és világa nem a férfiak ellen irányul, inkább csak azokkal párhuzamosan létezik a saját (maga)biztos alapjain. A film nem lehetetleníti el a férfi-nő boldogságot sem, csak alárendeli a férfiakat a nők akaratának, nem beszél a szerelem ellen, csupán annak beteljesedését nem a házasság intézményében látja – Antonia és Bas afféle vadházasságban lesz boldog egymással erdei kuckójukban, Danielle pedig lánya, Thérèse tanítónője oldalán ismeri meg az igaz szerelmet.
Az Antoniában összecsapnak az izmusok: a feministák erős derűlátása a Kromme Vinger (Horgas Ujjú) csúfnevű, Schopenhauer-utód remete pesszimista filozófiájával, aki szerint az élet csupa szenvedés, nem arra való, hogy élvezzük, hanem hogy átessünk rajta és befejezzük – be is fejezi. A családi és falusi dráma ugyanakkor nem nélkülözi a vidám pillanatokat, még a filmet vezérlő erős feminizmus is görbe tükröt mutat saját magának – gondoljunk csak a férj nélküli gyerekszerzés részleteire, vagy arra a pillanatra, amelyben Danielle beleszeret a tanítónőbe, akit egy pillanatra Botticelli kagylóhéján pucérkodó Vénuszként képzel maga elé. De nevetünk például a papon is, aki ugyan kiprédikálná a templomból a „megesett” Danielle-t, ám a furfangos asszonyok elhallgattatják a saját testi gyengeségével zsarolva.
Mély humanizmus sugárzik az Antoniából, amely örökérvényű értékeket villant fel egy (múltbeli? mesebeli?) világból, amelyben természetes az, hogy ha egy asztalnál megfér két éhes száj, akkor valahogy a harmadiknak s a negyediknek is kikerül egy-két falat.
Marleen Gorris munkája 1996-ban elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscart, őt magát pedig az év legjobb holland rendezőjévé kiáltották ki egy Arany Borjúval, majd több további díjjal és jelöléssel, valamint pozitív kritikák hadával tüntették ki, az Antonia mégsem vált közismert „alapművé” vagy kultikus alkotássá. Kár lenne megfeledkezni róla: igencsak szórakoztató és látványvilágában gyönyörködtető másfél órát tölthet a néző Antonia asszony és népes családjának társaságában.
