A Blade, X-Men, Pókember és Daredevil után ismét egy Marvel képregény-megfilmesítés. A mozi ezúttal nem csak a képregényhez való hűségre törekszik: ha nagyobb a formátum, a mondanivaló is legyen nagyobb. A rendező, Ang Lee mindenféle plusz súlyokkal terheli meg a szuperhős-narratíva és a Dr. Jekyll és Mr. Hyde klasszikus kereszteződését.
Hulk, a zöld szörnyeteg egy zárkózott tudós alteregója, ami akkor tör ki belőle, ha nagyon feldühödik. Természetesen van egy szerelme is, a lány iránti érzelmeit viszont ugyancsak lakat alatt tartja. Kitörni csak a düh törhet ki belőle, megfelelő apa-problémával fűszerezve. A képregényben Bruce Banner apja megölte az anyját, és az ezzel kapcsolatos elfojtott emlékek tartják életben benne a Hulkot tápláló parazsat.
Mindezt a film egy olyan, az amerikai filmek által megszilárdított mentális térképre helyezi rá, amelyet még a legkevésbé szorgos mozibajárók is kapásból felmondanak. Mint mondtam, a Hulk-sztorit a lehető legsúlyosabb, legáltalánosabb kérdések irányába terjeszti ki a rendező, tehát lesz kozmosz, evolúció, gének, a természetbe való mesterséges beavatkozás, atombomba, az összes amerikai katonai és rendfenntartó erő mozgósítása, és a világ is meg lesz mentve. A film annyira pontosan követi a fent említett térkép pirossal jelölt fő vonalait, hogy már azt sugallja, nem is egy túl sokat ismételt kitalációról van szó, hanem valami valós szimptóma fedi fel magát a szemünk előtt.
Bruce Banner lelki háztartása szinte nem csak hasonlónak vagy megfeleltethetőnek, hanem egyenesen egyenlőnek tűnik Amerikával. Veszélyesen ellenőrizhetetlen erejét onnan kapja, hogy az apja egy szövetségi génmanipulációs projektben dolgozva áthágja az előírt korlátokat, és humán alanyként önmagán végez el egy kísérletet. A Bruce által elfojtott emlék az, hogy mikor az apja rájön, hogy a gyerek is átörökölte a módosult génállományt, meg akarná őt ölni, de mivel az anyja ellenáll, végül a nőt öli meg, közben pedig a sivatagban felrobban egy atombomba. A bomba által lakhatatlanná tett sivatagi település (egyúttal katonai támaszpont) lesz majd a Bruce belső elfojtását ábrázolni kívánó színtér. A Bruce-ból feltörő ős-ént (a Bruce által is említett klinikai nevén „az”, „it”) kiszabadulásakor felettes énként maga a nemzeti hadsereg siet legyőzni, azonban, mint tudjuk, a lelki háztartás ösvényei kacskaringósabbak, az erősebb elfojtás csak az elfojtott erejét növeli, úgyhogy végül a (hatékonyabban szublimált) szerelem szolgál nyugtatóul.
A végső összecsapás a két apafigura által képviselt pólusok közt dől el, amint azt a Bruce természet szerinti, bűnös apja kínosan explicit módon kifejti: a harc maguk az egyenruhák és az általuk képviselt szabályok ellen szól, amelyeket az egész glóbuszra kiterjesztenek. A végeredmény egyensúlyos: az apa tervének megfelelően létrehozott erő-gombócba a másik apa (a lányé) parancsára atombombát lőnek. A megsemmisítés sikeres (az atombomba jó). A lány az apja által húzott korlátok mögül vágyakozik, Bruce pedig a rend határain kívül a dél-amerikai dzsungelben osztogat gyógyszert beteg gyerekeknek, a benne alvó Hulkkal pedig csak a helyi banditákat ijesztgeti.
Aki úgy érzi, túl tudja magát tenni ezeken a kozmikus problémákon, és azt is kibírja, amíg Eric Bana (Bruce) és az ehhez a Disney-s beállításhoz túlságosan mozgékony arcú Jennifer Connelly (Betty) hosszú másodperceken keresztül felvont szemöldökkel egymásra mered, feltétlenül nézze meg a filmet, mert a speciális effektusok a költségeknek megfelelően valóban kellemesek, az osztott képmező használata a képregény-formátum filmre vitelében pedig teljesen izgalmas, és valószínűleg az elkövetkező filmeken is nyomot hagy majd.
