Egy kis bűnös lelemény

F. Gary Gray: The Italian Job / Az olasz meló

Néha már nem is tudni, sírjon vagy inkább nevessen az ember Hollywood bevált receptek iránti vonzódásán. Még akkor is nehezen eldönthető mindez, ha tudjuk, ez a vonzódás többnyire anyagi természetű, így nagyon is racionális, miközben némi gyerekesség is vegyül bele. Az a gyermeteg hit, hogy egy viccet többször is el lehet sütni, mert mindig lesznek olyanok, akik vagy nem ismerték a viccet, vagy elsőre nem hallgatták elég figyelmesen, netán teljesen feledékenyek, s ezt még élvezik is.

Soderbergh nagy sikerű, sztárokkal megpakolt remake-je, az Ocean’s Eleven nem csupán a régi vágású, történetközpontú krimik ázsióját hozta vissza (ezeket nem is olyan régen még bűnügyi filmek címszó alatt sugározta a királyi tévé), hanem azt a látszatot is keltette, hogy elég néhány jó nevű sztárt egy karámba terelni ahhoz, hogy nézhető filmet kapjunk. Az még lehet vita tárgya, hogy a Soderbergh-film egy már meglévő, ám szerény trendet lovagolt-e meg, esetleg ő maga indította el azt, hiszen még a sikerfilm előtt bukkant fel a mozivásznakon a Robert De Niróval és Edward Nortonnal felszerelkezett mackós dráma, A szajré, vagy a Gene Hackmannal és Danny De Vitóval dolgozó Az arany markában.

F. Gary Gray: The Italian Job / Az olasz meló

Mindegyikük a ráérős történetmondást, az erőteljesebb színészi jelenlétet helyezte előtérbe az akciófilmekben mostanság megszokhatott (?) túlpörgetett ritmussal szemben, mely többnyire a sztori ordító hiányát hivatott leplezni, s mindezt a hetvenes éveket idéző krimik patinájával, amikor még egyetlen pisztoly felbukkanása is komoly izgalmakat jelenthetett. Ekkoriban a betörésre szakosodott bűnözők még a rossz útra tért zsenik köntösét viselték, és unalmas óráikban többnyire az évszázad betörésének tervét csiszolták egyre tökéletesebbre. S bár történt kísérlet a műfaj modernizálására (a bohém és nagyon könnyed Thomas Crown-affér), Soderbergh-ig mégis az időszerűtlenség és az elegáns unalom lengte be az elvétett, és meglehetősen visszhangtalan kísérletezéseket.

F. Gary Gray: The Italian Job / Az olasz meló

Gary Gray legfrissebb munkája, Az olasz meló azonban már az ipari gyártásra való lázas készülődés első jele, melyet az is aláhúzni látszik, hogy már előrehaladott állapotban van az Ocean’s Twelve is. A séma pedig egyből felismerhető: végy egy klasszikus, ám elfeledett alkotást (az 1969-ben gyártott The Italian Job még olyan sztárokkal került a mozikba, mint Michael Caine és Benny Hill), rázd le róla a port, pakold tele jó nevű színészekkel, s várd a kiéhezett nézőket. A kellőképpen áthangszerelt (a régi, főként Benny Hillnek köszönhetően inkább a vígjáték felé evezett) új változatban lemérhető a fejlődés: az apró Fiatok helyett már felturbózott Miniken száguldanak a szereplők, a női szereplő öntudatosabb és keményebb amazon, s a ketyerék is a modern kor megannyi jelét viselik magukon. A történet hála istennek a régi, s ennek erejét nem is lehet nagyon elvenni, még akkor sem, ha a sztárgárda az Ocean’s Elevennél ellentétben nem játszik egymás kezére, hanem mintha feszélyezné őket a nagy felhajtás.

F. Gary Gray: The Italian Job / Az olasz meló

Edward Nortont rég láttuk ennyire erőtlennek, s Mark Wahlbergről is nehéz elhinni, hogy az ártatlan, gyermekszemű külső mögött egy minden hájjal megkent mackós rejtezik. Donald Sutherland és Charlize Theron jobbára megelégszenek a dekoráció könnyed terhével, s a Blöffben már bizonyított Jason Statham is mintha csak A szállítóból idekoppintott szerepét másolná le: szúrós tekintet, kesztyűs kéz a volánon. Az olasz meló a ráfordított energia, igyekezet és pénz ellenére mégsem lesz húzó alkotássá, nem „sláger”, talán mert hiányzik belőle a Soderbergh filmjét mindvégig jellemző elegancia, mert nagyon is piacorientált, nagyon is kikacsintó, miközben persze kellőképpen gördülékeny és követhető.

F. Gary Gray: The Italian Job / Az olasz meló

Az utóérzés pedig akkor is utóérzés marad, ha azt profik készítik a maguk profi szemléletével. Holott talán épp ez hiányozna a legjobban: egy kis „amatőr” lelkesedés, egy kis „bűnös” merészség. Hanyag kreativitás, mondhatni. De hát ne legyünk ennyire régimódiak...



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.