A csaj nem deszkázik egyedül

Crystal Moselle: Skate Kitchen

Crystal Moselle dokumentarista stílusú játékfilmje új színt visz a mostanában nagy népszerűségnek örvendő női központú mozik eddig igencsak szürke palettájára.

Három évvel ezelőtt Crystal Moselle egy olyan fiúcsapatról forgatott érdekfeszítő dokumentumfilmet A mi falkánk (The Wolfpack) címmel, akiket szüleik a külvilágtól és a társadalomtól elzárva tartottak egy manhattani lakásban, a lakáson kívüli életet pedig csak ezerszer megnézett és saját készítésű jelmezekben újragondolt klasszikus filmekből ismerték. Ezt a koncepciót nem lehetett könnyű felülmúlni a New York-i talált történetekkel foglalkozó, témájához Larry Clarkéhoz hasonló társadalmi érzékenységgel közelítő rendezőnőnek. Talán ezért lehet, hogy nem is próbálta. Moselle második egészestését ráadásul már nem dokumentumfilmként, hanem sztorival, forgatókönyvvel megtámogatott, ám természetesen dokumentarista elemekben is bővelkedő, jórészt továbbra is amatőr szereplőkkel forgatott játékfilmként képzelte el. A fókuszban maradt a fiatal generáció, fiúk helyett most lányokkal − olyanokkal, akik az Angulo-fivérekkel ellentétben a lehető legkevesebb időt töltik a lakásban, hiszen hobbijuk és szenvedélyük a deszkázás. Ők a film címét is adó The Skate Kitchen-formáció.

Az Instagramon többezres rajongótáborral rendelkező deszkás csajok és Crystal Moselle együttműködésének története 2016-ban, a That One Day című tizenkét perces rövid doksival kezdődött, amit Moselle a Miu Miu nevű női divatmárka számára készített reklámfilmként, és amellett, hogy dióhéjban bemutatta benne a The Skate Kitchen deszkás csapat megalakulását, látványos trükkökre is rávette a méregdrága ruhakölteményeket viselő lányokat, akik itt még a saját nevükön szerepeltek. Ezek a trükkök nemhogy most sem hiányoznak, mondhatni szervezőelemeivé váltak a bő másfél órásra sikeredett Skate Kitchennek is (jóllehet épp a deszkás trükköket bemutató átkötő-szekvenciák miatt duzzadt az egyébként nem túl tartalmas játékidő ilyen hosszúra), ám a csapat sztorija itt már kissé részletesebb formában bontakozik ki, és mivel klisés és sejthetően fikciós fordulatokkal jócskán meg van pakolva az „igaz történet”, a szereplők sem önmagukat, inkább saját személyiségükből építkező, más nevet viselő, kitalált karaktereket alakítanak.

Moselle főszereplőnek a That One Day után ezúttal is Rachelle Vinberget teszi meg, ő alakítja Camille-t, a New York külvárosában élő kamaszlányt, akinek története meglepően hasonlóan indul a Stephen King-féle Carrie-éhez. Camille deszkázás közben rosszul esik, és mivel beüti a megcsúszni kívánt korlátba a vagináját, az erősen vérezni kezd − a jelenlévő deszkás srácok pedig természetesen azonnal azzal kezdenek poénkodni, hogy minek jár skateparkba egy menstruáló lány. A szégyenérzet leküzdése után Camille egy új, New York másik oldalán lévő deszkás tanyát keres, itt pedig összeismerkedik a kizárólag lányokból álló bandával, akik csak The Skate Kitchen néven nyomulnak a pályákon, miközben rendszeres összetűzésbe keverednek a rivális deszkás srácokkal, akiket nem más, mint Will Smith fia, Jaden Smith vezet.

A játékfilmes terepen még érezhetően nem túl magabiztosan mozgó rendezőnő − aki harmadmagával jegyzi a forgatókönyvet is − elsüt minden olyan panelt, amit John Hughes óta az amerikai és azóta más nemzetek tinifilmjeiből unalomig ismerhetünk. Van első szerelem (sőt, szerelmi háromszög!) a legjobb barátnő expasijával, jó fej apák kontra mindent tiltó, állandóan aggodalmaskodó anyák, bulik, pia, marihuána, szüzesség elvesztésére tett kísérlet, szerelmi és barátokban való csalódások és végül természetesen mindenki számára pozitív végkifejlet. Szerencsére azonban Moselle-nek sikerül úgy vezetnie amatőr színészeit, hogy az ezerszer látott helyzeteket főként (alighanem) improvizált dialógusaikkal élettel töltsék meg és azonosulhatóvá, szerethetővé tegyék karaktereiket a közönség számára.

Larry Clark Kölykök című filmjéhez hasonló, a New York-i átlag és/vagy szegényebb családok gyerekeinek mindennapjait bemutató nemzedéki látleletet, generációs kórképet viszont semmiképp ne várjunk a Skate Kitchentől, hiszen a lányokkal történő legtöbb szituáció csupán egy nem túl ötletesre sikerült forgatókönyv szüleménye, a sztorit előrelendítő jeleneteket összekötő deszkázós montázsok, valamint az életszagú karakterek miatt azonban mindenképp megéri megnézni ezt a deszkázással mint férfiprivilégiummal kapcsolatos sztereotípiát végérvényesen eloszlató filmet. Ha nem is túl eredeti és néhol kicsit vontatott is, legalább kisköltségvetésű függetlenfilmként megmutatja a hollywoodi nagystúdióknak, hogy nem kell ahhoz mindenki által ismert, sikeres, férfi központú mozikat női szereplőkkel remake-elni (Szellemirtók, Csajok hajnalig, Ocean’s 8), hogy belevaló, vagány és szókimondó női filmet készítsünk. Lehet azt úgy is, mint Crystal Moselle. Természetesen, izzadtságszag és szánalmas erőlködés nélkül.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó