A drog öl, butít és nyomorba dönt

Felix Van Groeningen: Beautiful Boy / Csodálatos fiú

Ritkaság, hogy ugyanannak a drogfüggőségnek a történetét két nézőpontból is mélyrehatóan megismerhetjük. Azonban hiába íródott két, egyenként többszáz oldalas visszaemlékezés is Nic Sheff metamfetamin-függőségéről – egyik a fiú, másik az apa szemszögéből –, a könyvekből adaptált Csodálatos fiú nem több egy szépen kivitelezett drogprevenciós oktatófilmnél.

Nic Sheff tizenegy évesen részegedett le először, és mire betöltötte a tizennyolcat, már szinte minden létező kábítószert kipróbált. Ekkor szokott rá minden drogok egyik legaljasabbikára, a metamfetaminra, és a fokozatos leépülése nem csak a saját életére volt súlyos hatással, hanem a szeretteiére is, köztük az édesapjával, aki egyáltalán nem tudott mit kezdeni a helyzettel, hogy az okos, tehetséges és szeretetben nevelkedett fia lop, hazudik és áruba bocsátja a testét egy újabb adag kristálymetért. Az újságíró David Sheff először a The New York Times-ban jelentetett meg egy írást a szülőként érzett tehetetlenségéről, ami végül két memoárhoz vezetett: az egyiket ő írta, a másikat Nic. A két történetet gyúrta egybe Luke Davies és a filmet rendezőként is jegyző Felix van Groeningen (Alabama és Monroe / The Broken Circle Breakdown), de azért az arányok egyértelműen az apa szemszögének kedveznek: nem véletlenül egyezik meg a film címe – amit egy John Lennon-dal ihletett – David Sheff könyvéével.

Amikor a kemény drogok áldozataira gondolunk, ritkán társítjuk hozzájuk értelmiségi szülők jómódban nevelkedett gyermekeinek képét, akik kiemelkedő tanulók, fejlett szociális képességekkel rendelkeznek, intelligensek és tehetségesek. Pedig pontosan ilyen ember a fiatal Nic (Timothée Chalamet), aki néhány tiszta időszakot leszámítva drogmámorban tölti az életét. Édesapja (Steve Carell) különböző módszerekkel próbál jó szülő lenni a feltétel nélkül bizalomtól kezdve a szigorú számonkérésig, de hosszú távon semmi nem működik. Miközben tehetetlenül nézi, hogyan teszi tönkre az életét az előző házasságából született Nic, jelen kellene lennie az új családja életében is. A fájdalom fokozódik, amikor akár hónapokra is visszakapja a kedves, okos és boldog kisfiát, csakhogy utána az újabb visszaesés során megint teljesen elveszítse őt.

Arról, hogy a metamfetamin- és a heroin függőség egy kiút nélküli pokol, több lélekölő film is készült, a Pánik a Tű parkban-tól kezdve a Rekviem egy álomért-en át a Dealerig, a Csodálatos fiú viszont teljesen más hatásmechanizmussal működik, mint a hagyományos drogfilmek. Mivel az elsődleges nézőpont az apáé, a film megkímél minket Nic legsötétebb pillanataitól, de eközben ugyanúgy átéljük a nyomort, csak éppen annak az embernek a nyomorát, akinek józanul kell végignéznie fia ámokfutását. Az érdekes koncepció ott bukik el, hogy hiába David a protagonista, körülbelül annyira kerülünk közel hozzá, mint a fiához. A két könyv összemixelése ebben a formában nem működik, mert nem két nézőpontból ismerjük meg a történetet, hanem igazából egyikből sem. Mindkét karaktert felszínesen kezeli a forgatókönyv, látjuk a szenvedésüket, de nem érezzük át a belső küzdelmeiket. A legnagyobb baj pedig az, hogy a személyiségükből és a kapcsolatukból is csak rövid foszlányokat kapunk: egy-két boldog jelenet nem elég ahhoz, hogy átérezzük a veszteség súlyát a sötétebb időszakokban.

Az érzelmi hatás elmaradása nagy részben a forgatókönyvnek köszönhető, ami nem történetet akar mesélni, csak egymás mellé rakott jelenetekből próbálja visszaadni az állandó visszaesésekből adódó nyomasztó körforgást. De hiába nyújt kiváló alakítást Timothée Chalamet és Steve Carell, ha nem segíti őket a rendezés, az érzelmi kitöréseikről pedig akaratlanul is az jut eszünkbe, hogy valószínűleg ezt a jelenetet vágták volna be a nevük felolvasásakor az Oscar-gálán, ha a megkapták volna a jelölést, amire nyilvánvalóan pályáztak ezzel a szerepválasztással. Egyébként is nehéz elhelyezni a rendezői szándékot: mivel cselekményét tekintve a film kifejezetten visszafogott és melankolikus, a sírós-kiabálós veszekedések és a hivalkodó zene elidegenítőleg hatnak.

Tényleg úttörő üzenet lenne, hogy az egészséges családi háttérrel rendelkező emberek is rászokhatnak a drogra? Hogy hiába tiszta valaki akár éveken keresztül, akkor is bármikor visszaeshet? Hogy a drog nemcsak a használója életét teszi tönkre, hanem az egész környezetéét is? A fontos téma önmagában még nem tudja elvinni a hátán a felépítésében és formanyelvében is kiegyensúlyozatlan filmet. A nézőpontváltás pedig csak jó kiindulópontnak elég, ennél jobban bele kellett volna ásni a szülő helyzetének lélektanába ahhoz, hogy szíven tudjon ütni a film.

image_print


Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.