A filmes, a látványtervező, a mesterkurzus és a fesztivál

Alexandre Trauner Art/Filmfesztivál, Szolnok, 2018

Filmfesztiválból alapvetően kétféle létezik: a kis, családias, ahol a hangulat a fontos; illetve a nagy, nemzetközi, ahol az exkluzivitás meg a sztármeghívottak a fontosak. Az új nevet kapó Szolnoki Filmfesztivál az első kategóriába tartozik – de ettől még idén fel tudott mutatni egy-két lenyűgöző nevet.

Szolnokon ilyen vagy olyan formában, különöböző inkarnációkban lassan ötven éve létezik filmfesztivál. A megújulásra való igényt mutatja, hogy folyamatosan újra ki tudja találni magát, idén például a legendás magyar látvány/díszlettervező Trau Sándor nevét vette fel, mi több, a nemzetköziség jegyében annak franciás formáját, az Alexandre Traunert. Trauner 1929-ben emigrált Párizsba az erősödő antiszemitizmus miatt, ahol Buñuel Aranykorának díszleteivel dobbantott a filmes életbe. Ezután temérdek francia (Marcel Carné, René Clair, Julien Duvivier etc.) és hollywoodi (Billy Wilder, John Huston, Fred Zinnemann etc.) alkotás látványtervezője lett, 1960-ban kapott Oscar-díjat (Edward G. Boyle-lal megosztva) Billy Wilder Legénylakás (The Apartment) című filmjének látvány/díszlettervéért. Az idei fesztivál nemcsak nevében szentelte magát Trauner örökségének: egy róla szóló konferenciával nyitott (a konferencia, illetve a fesztivál fővédnöke a zsűritagságot is elvállaló Didier Naert látványtervező volt), illetve az ő díszletterveit lehetett megnézni a fesztiválnak otthont adó Tisza Mozi falain.

Tranuer neve persze nem véletlenül van a fesztivál címében: idén ismét a képzőművészeti tematikának lett szentelve, illetve alárendelve az egész program, ez tükröződött a kétféle versenyben is: a rövidfilmes szekciót nemes egyszerűséggel képzőművészeti filmeknek hívták, és amolyan finomvegyes módjára belefért animációtól kezdve kísérleti röviden keresztül festőről szóló portréfilmig szinte minden (a kategória nyertese egy angol dokumentumfilm, az írást, pontosabban a kézírást és a kalligráfiát központba állító Traces of the Soul [A lélek nyomai] lett); az idén először meghirdetett nagyjátékfilmes verseny pedig az európai filmeknek lett szentelve, ott viszont nem az alkotás egészét, netán a rendezést vagy a forgatókönyvet méltatták, hanem kimondottan a látványt díjazták. Így történhetett meg az, hogy zömében – egy kivétellel – történelmi, életrajzi filmek kerültek terítékre ebben a versenyben. Ami egyrészt érthető, hiszen talán itt érhető tetten leginkább a látvány-, díszlet- és jelmeztervező munkája, ilyen filmekben lehet leginkább pontszerűen összehasonlítani – ha másképp nem, legalább a történelmi hűséget számonkérve – a production designt, másrészt viszont fura, hiszen a történelmi/életrajzi filmek legtöbbször kínosan formalisták, mivel nyögvenyelősen ragaszkodnak valamiféle éteri magasságokban lakozó „történelmi hűséghez”, ráadásul sokszor úgy tűnik, hogy minél többet költenek a korhű látványra, annál nagyobb igyekezettel próbálják azt meg is mutatni, ez pedig esetenként a rendezés, a színészi játék, de főleg az operatőri munka esetleges újító szándékára, formabontására van szárnyszegő hatással.

Erre egész sok példát lehetett látni a fesztivál programjában: Az ifjú Karl Marx, a Mademoiselle Paradis,  a Masaryk, de a fődíjas Spanyolország királynője is tobzódik a korhűséget megmutatni hivatott látványelemekben, minden kockáján látható a műgond és a belefektetett pénz meg igyekezet, de ennek ellenére egyik sem tud különösebben kiemelkedő filmes élményt nyújtani, úgymondt transzcendálni a bemutatott korból a mába, kilépni a (mára már talán túl nagy hagyománnyal rendelkező) kosztümös műfaj kereteiből. (Egy példa arra, hogy azért mégiscsak lehet ilyet, az pont az idei egyik díszmeghívott Peter Greenaway viszonylag friss filmje, a mesterkurzusa előtt vetített Eisenstein Mexikóban volt – ami „kosztümössége” ellenére formabontó, a címadó személyiség munkásságához és habitusához passzoló filmnyelven mesél). A fődíjat elnyerő film, a Spanyolország királynője (La reina de España) legalább használ egy dupla keretet: a második világháború utáni gyötrelmes Franco-korszakban játszódik, és a filmben amerikai producerekkel és rendezővel, és egy Amerikából hazatérő spanyol sztárral spanyol történelmi mozit forgatnak – így legalább kicsit fénytörésbe helyeződik az ötvenes évek mára már elavult filmes díszlet- és háttérfestmény-használata, de a filmes nosztalgia is ad némi plusz élvezeti faktort az alkotásnak (a még mindig lehengerlő Penélope Cruzról ne is beszélve). Érdekessége, hogy egy húsz évvel ezelőtti, szintén „díszlet-a-díszletben”-film direkt folytatása ez: a The Girl of Your Dreams (La niña de tus ojos) még épp a világháború kitörése előtt játszódik, és a szereplők zöme is ugyanaz. Az Oscar-díjas Fernando Trueba akkori filmje közönségsikernek számított, így nem csoda, hogy folytatás készült neki, ami viszont fura, hogy a mostani „epizód” konkrétan úgy ér véget, mint egy tévésorozat valamelyik random, évadközépről származó része. Általában is jellemző a filmre egyfajta tétovaság, de ennyire dramaturgiátlan befejezést rég láttunk nagyvásznon. A film egy részét egyébként Magyarországon forgatták, és állítólag jövőre – röpke hároméves késéssel – be is mutatják a magyar mozikban.

A kétféle versenyt és a szintén érdekes, Panoráma című információs blokkot leszámítva is tartogatott izgalmas dolgokat az ATAFF: ha már képzőművészet, egy csomó kiállítást lehetett megnézni a fesztivál ideje alatt; bemutatkoztak különféle filmes főiskolák is; aki pedig kimondottan a mai magyar filmszakma különböző intézményeire, szereplőire volt kíváncsi, kerekasztalbeszélgetésen hallgathatta meg őket (Filmalap, Filmarchívum, Médiatanács, Művészeti Akadémia etc.). Minden estére jutott koncert is, a hangulatra építő bluesduótól kezdve a szűknek bizonyuló színpadra alig felférő, Wahorn András vezette képzőművész-bandáig (Tapasztalt ecsetek) volt itt mindenféle. A legizgalmasabb, tényleg ritka élménynek viszont talán a látványtervezői mesterkurzusok számítottak. Szolnokon járt a Schindler listájáért Oscarral jutalmazott Allan Starski, valamit Tarr Béla alkotótársa, Rajk László is, mindkettőjüknek volt megosztanivalója a közönséggel (Naert-rel együtt ők hárman alkották az európai filmes verseny zsűrijét is). A legtöbb embert viszont kétségkívül Peter Greenaway neve mozgatta meg.

Vicces látni, ahogy egy ember, akinek a filmjein akár bámultunk, akár elborzadtunk, de kétségkívül felnőttünk (egyesek konkrétan egyetemi tananyagnak számítanak a mai napig) ugyanúgy bajlódik azzal a fránya HDMI-kábellel, mint mindnyájunk. A korát (76) egy másodpercre sem mutató angol provokatőr szinte felpattant a színpadra, és rögtön egy politikai fricskával kezdte, majd pár perc ideológiai bemelegítés után hamar a tárgyra tért: a mai, több mint 125 évnyi filmtörténet ellenére még mindig az irodalom és a színház béklyóiban vergődő filmművészet haláláról, illetve ezzel némileg ellentmondásosan annak megreformálásának szükségességéről beszélt. Ha ateisták vagyunk, ha nem, a zsidó-keresztény kultúrkör gyermekei vagyunk, ami szerint kezdetben vala az Ige. Nos, ezzel a bullshittel kéne szakítani most már lassan – fogalmazott lacafacázás nélkül Greenaway. Kezdetben vala a Kép, és ehhez kéne visszatérni – ez viszont nem egy egyszerű dolog, hiszen a kultúránk meghatározóan szövegalapú, az oktatásunk is ilyen. Sokfelé tartott már mesterkurzust, és valahogy mindig úgy számolja, hogy az emberek 92%-a – a valamiféle művészeti oktatásban részesülő nyolc százalékot leszámítva – képi írástudatlanságban „szenved”, és ezért olyan unalmasak a mainstream filmek is, hiszen azok a mai napig jobb híján megfilmesített forgatókönyvek, illusztrált szövegek.

Greenaway szerint a sztori mesterséges konstrukció, mint ahogyan a képkeret is. A történet mindössze malter, a téglák viszont a képek – ő eleinte festőnek tanult, és azért kezdett filmeket csinálni, mert sajnálta, hogy a festményeknek nincs hangja. Mindent csinált, ami a filmkészítésben elképzelhető, kivéve a zeneszerzést. Számára a zene struktúrát biztosít – mesélte. Az angol mester a mozi halálról is beszélt: annak idején a hangosfilm az opera helyére lépett, most viszont úgy tűnik, hogy a fiatalok nem bírnak már ennyi ideig összpontosítani egyvalamire, így a klasszikus, nagyvásznas mozgókép el fog tűnni, vagy szerepe marginális lesz, s a most feltörekvő rövid, személyes, szociális médiák veszik át a helyét. A mozi a saját elitizmusát védi azzal, hogy azt hirdeti, milyen drága. Holott mozgóképet, izgalmas témákkal most már tényleg bárki csinálhat. Sokféle témát érintett még a művészek nárcizmusától kezdve esztétika és politika szétválaszthatatlanságán keresztül a filmmel kezdődő, de csak most csúcsosodó multimedialitásig, a legizgalmasabb viszont talán az volt, amint felfedte: szerinte nem a Lumiére-fivérekkel kezdődött a film, hanem a barokk festészettel. Sziporkázva sorolt fel négy művészt a festészet történelméből, akik először használtak mesterséges fényt, így szerinte ők tekinthetők a filmes operatőrök előfutárainak: Caravaggio, Velázquez, Rubens és Rembrandt. Eztán a saját „meganimált festmények”-projektjéből mutatott szemelvényeket, valamit álló- és mozgóképes alkotásaiból is láthattunk részleteket, utóbbiakban a filmet különböző társművészetek prizmáján keresztül nézhettük – ezekből a legfrisebb egy trailer-szerűség volt a most készülő Brâncuși-filmhez, ami ugyebár szobrászfilm lesz. Greenaway jelenléte nagyszerű, felvillanyozó élmény volt, amit csak tetézett azzal, hogy utána egy rövid interjúra is vállalkozott. A szolnoki filmünnep jövőre a tudományos filmekre figyel majd – kíváncsiak vagyunk, kit sikerül megnyerni mesterkurzust tartani, hiszen Greenawayt nehéz lesz überelni.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó