A kétéltűség megtapasztalása

Zurbó Dorottya: Könnyű leckék

A film megtekintése után azon gondolkoztam, hogy tudja-e az európai mozinéző más szemszögből nézni Zurbó Dorottya filmjét, mint a sajátjából? Mennyire tud ez a néző azonosulni a film főszereplőjével, a szomáliai menekült Kafiával? Hiszen már maga a név is mintha a kávébarna bőrszínre utalna az európai fül számára – holott ennek a hangzásbeli egybeesésnek nemigen lehettek tudatában az eredeti szomáliai névválasztáskor.

Kafia mondhatni önálló entitás. Extrém, és mégis átlagos. Változik, és mégis ugyanaz marad. Mint a víz. Erre történik is a filmben rengeteg utalás, de csöppet sem fullasztóan, sokkal inkább úgy, ahogy talán csak egy nő érzékelheti, ragadhatja meg és adhatja vissza egy másik nő változását. Mert ez történik a vásznon. Ez a mélylélektani fodrozódás az, ami fontossá teszi ezt az alkotást.

Az már csak ráadás, ami a film backgroundjául szolgál – hogy manapság az Európai Unión belül ugye nagy vita van a menekültekhez való hozzáállást illetően. Magyarország kormánya, mint tudjuk, elég sarkos álláspontot fogalmaz meg e tárgykörben – és a film esetében a helyszín, a környezet: a mostani Magyarország. Ez mellékes is lehetne, de mégsem elhanyagolandó. Már csak ezért is érdekes a film tematikája, illetve az, hogy Kafia még alakulófélben lévő sorsának milyen is az idő-, és főleg térbeli beágyazottsága. (A történetben nem Berlin, nem Párizs, nem Bécs, hanem Budapest a helyszín. Nem hiába van az, hogy az ott készült filmek bár hasonlóak, mégis másként dolgozzák fel majdnem ugyanazokat a gondokat.)

Az anyaföld, Szomália a filmben csak egyfajta távoli ködös helyszínként, mondhatni a főszereplő álmaiban, emlékeiben lebeg. Valójában egy olyan Magyarországon vagyunk, ahol a történet alanyának mikrokozmosza, a realitás a védett korúak és sorsúak egyfajta fővárosi bentlakása. Itt beleláthatunk a hányatott sorsú lányok, vagy ha tetszik, fiatalkorú nők közösségének mindennapjaiba. Ez nem börtön, inkább kis kolónia, biztonságos kis sziget az elveszettség tengerében. Bár ez a környezet nem különösebben inspirálja a bentlakó lányokat a kitörésre. Az ehhez a kényszerállapothoz képest is hátrányból induló Kafiát kivéve. A lakók közül senki nem önszántából van itt, hanem mondhatni idesodródott, erre a sorsra kötelezte az állam. A film szerint Kafia tán az egyetlen, aki – talán mivel nem a környéken szocializálódott – hátrányát előnnyé képezte. Azért igyekszik, azért kapálózik, hogy ha kikerül az akváriumi biztonságból, legalább együtt tudjon úszni az árral.

Kafia tehát szorgosan tanul, a többiekkel ellentétben. Átlagtól elütő külsejét a modellvilágban kamatoztatja. Közben úszni tanul, legalábbis fennmaradni a víz tetején. És a többiekkel egyetemben igyekszik eljárni egy menüettet. Ezzel már a szalagavatóra készülődve, persze. Igen. Kafia az érettségire készülés közben került az objektív figyelmébe. Hol vannak a szülei? Hogy került ilyen fiatalon ebbe a helyzetbe? – jutnak a kíváncsi mondatok a néző eszébe. De erre a még mindig fenyegető, életveszélyes helyzet miatt talán, de nem kapunk kielégítő választ a történet során. Annyi kiderül, hogy Kaifa anyja erős asszony lehet, aki szembeszegülvén a tradíciókkal és a férfiakarattal, más sorsot szánt lánygyermekének, mint a sajátja, vagy amire a lányt neme és vallása predesztinálta volna. Nem adja feleségnek egy idős férfi kezére, hanem megszökteti és esélyt ad neki az életben.

Az, hogy ez milyen esély valójában, a film lényegi mozgatórugója. Mert ez képezi Kaifa kétpólusúvá vált életének vívódásait, gondolatainak zavargását, érzelmeinek hullámtörését is egyben. Hiszen elhagyta az övéit, egyre távolodik tőlük, és egyre közelebb kerül ezekhez a számára eleinte biztos furcsa, de mégis megszokható közép-európaiakhoz. Visszaút nincs. Míg beilleszkedni igyekszik, a következő súlyos gondolatok zubognak benne: Allahot fel tudja-e váltani a keresztény Isten? Míg otthon eltakarná az arcát, itt a fényképezőgépek kereszttüzében villogtatja rikító mosolyát. Míg ott adták-vették volna, mint egy birkát, itt talán megismerheti a szerelem világát. De legfőképpen az izgatja, hogy mit szólna az európai életviteléhez az, aki belenyúlt a sors által rászabott elrendeltetettségbe. Mit szólna az anyja, ha látná mindezt, amit ő már kétkedve bár, de lassan saját életének érez.

Egy fiatal nőt látunk hát, aki vergődik a kételyei közt. Attól tartok, hogy ennek elsőre csak az egyik vetületet éljük át vele. Európaiként ki kell bújnunk a bőrünkből, hogy másodjára már jobban átlássuk helyzetét, és teljesebb képet kapjunk. Ezért legszívesebben a filmet többször is megnézném. A történetet számos szemszögből áttekinteném. Így főleg, hogy nem láthatom még ennek a sztorinak a végét. Mert ez a történet nincs befejezve. Azonban azért azt csak remélem, hogy Kaifa ugyanúgy él hátrányaival, mint eddig, előnyt kovácsol majd belőlük. Így bár már távoli a magzatvíz biztonságát adó állapot, mégis fennmarad majd az élet vizén: akár vidáman csak lebeg, vagy meg is tanul úszni, de semmiképpen nem húzza le az örvény.

Annyit még hozzátennék, hogy Zurbó Dorottya alkotását csupán annyiszor legyinti meg az abszurd, amennyiszer két nagyon eltérő látásmód csap össze benne tajtékosan. Kiváltképp tetszett a poszthippi tanító és a jutalmat hozó tejszínhab, mint ahogy az érettségire való tanulás közben elhangzó Osztrák-Magyar Monarchia- és Holokauszt-tételekkel való huzavona. Néha a szinte hihetetlen csattan a realitáson, ezért a film olykor nagyon megható. Ezekhez hasonlót láttunk és éreztünk Vranik Roland 2016-os Állampolgárában is. Nem véletlenül idézem ide azt a filmet, ott is felmerül a menekülttéma, úgy, mint a honvágy, az elfogadás és a beilleszkedés kérdése. Valami hasonló történik ott is, mint itt, csak talán a dokumentumfilm műfaji sajátosságának köszönhetően itt talán még életközelibben.

Ezt erősítik Natasha Petrovskaya képei is, bár a stáblistát nézve, úgy fest, hogy (ahogy az lenni szokott) néha maga a rendezőnő is kamerát ragadott. Talán innen is adódhat, hogy elüt a fényképésznek beállított műtermi fotózás művészi képi világa, példának okáért, a kollégiumi környezetben felvett kézikamerás felvételektől. A film tehát ügyesen játszik a talmi csillogást hazudó fotómodelli lét és a bensőséges környezet valósága közötti különbséggel. Balázs Ádám zenéje pedig mint egy sokat gyakorolt, de végül tökéletesen betanult zongoralecke ad aláfestést a háttérben folyó érettségire való felkészülésnek. Csak egyszer lóg ki a lóláb, mikor a szalagavató tánc dallamai váltják fel a kellemes aláfestő melódiát. Ez pedig ugyanaz a zene, ami a Szépleányok című film divatbemutatós felvonulásán szól, és a hasonló helyzetben levő, szintén érettségi előtt tipródó szépségnek, Molnár Csillának állít emléket. De ez a képzettársítás minden bizonnyal csak véletlen.

Mindenesetre remélem, hogy Kafia tehetsége is úgy erősödik meg, mint ahogy Zurbó Dorottya is ki tudta használni az inkubátor-programot. Ez is egy olyan dokumentumfilm, amely esetében a néző várja a készülő folytatást.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó