„A legszörnyűbb börtön egy bezárt szív”

Steven C. Miller: Escape Plan 2: Hades / Szupercella 2: Hades

Kifejezetten bizarr érzés az, amikor az ember nekiül egy Schwarzenegger nélküli Szupercellának, aminek a háromnegyedében még csak Stallone sem látható.

Egészen hihetetlen, hogy az első Szupercella után 5 hosszú, várakozással teli évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy elkészüljön annak várva várt folytatása. A viccet félretéve: a Szupercella 2: Hades úgy kellett a világnak, mint egy falat kenyér a gluténérzékenyeknek. Ugyan senki nem tudta, hogy készül, de meglepetésfilmnek nevezni csak cinikus hátsó szándékkal lehetne. Az mondjuk meglepő, hogy milyen égbekiáltóan gyatra film lett.

A Szupercella egy egyszerű, kellemes, olykor kifejezetten vicces és szórakoztató akciófilmes gúnyába öltöztetett alsó polcos hülyeség volt, amit simán elvitt a hátán minden idők két legnagyobb akcióikonja, Sylvester Stallone és Arnold Schwarzenegger. Nyilván mást nem is tudtak volna csinálni, mert nélkülük a film összeroppant volna a minden logikát, következetességet, ok-okozatiságot nélkülöző – ellenben a ’90-es évek börtön- és akciófilmjeinek izomszagát remekül árasztó – cselekménycsökevény otromba súlya alatt. A Szupercella ürügy volt Rambo és a Terminátor (avagy Rocky és Conan) összeboronálására, de a két öreg izomtibor annyira jól megvolt egymással, hogy a film minden ócskasága ellenére életre kelt a köztük vibráló cinkos, baráti dinamikától.

És most akkor képzeljük el, hogy mi járhatott annak a nyomorultnak a fejében, aki még akkor is erőltette a folytatást, miután Schwarzenegger nemet mondott az így egyből menthetetlenül cikivé is váló film ötletére. Sebaj – gondolhatták a döntéshozók – Stallone önmagában is nagy név. Csak hát egy Szupercella-film nem lehet igazi Szupercella-film egyetlen akcióhérosszal a főszerepben: a folytatásban Stallone társa Dave Bautista lett. Mintha valaki a Furcsa pár 2-t Walther Matthau helyett egy idősek otthonából szalasztott halálra váró ószeressel és a mellette magányosan kóválygó Jack Lemonnal csinálta volna meg.  A szép az egészben az, hogy noha Bautista gyászos színész, mégis az ő jeleneteinek van egyedül némi svungja és töke. Ha viszont ezek után valaki Bautista miatt adna ki pénzt ezért a feldolgozhatatlanul pitlákul összehányt filmkatasztrófáért, az nyugodtan visszavehet a tempóból, ugyanis a Szupercella 2: Hades számos átcseszése közül az egyik pont az, hogy Bautista csupán dísznek van, csak hát ő dísznek csúnya. Egy kocsmai bunyót (simán a film csúcspontja) leszámítva lényegében alig van jelen a filmben. Na, és kinek van még nevetségesen kevés szerepe? Stallonénak. Furcsa, megmagyarázhatatlan, és kifejezetten bizarr érzés az, amikor az ember nekiül egy Schwarzenegger nélküli Szupercellának, aminek a háromnegyedében még csak Stallone sem látható. Jelen sorok írója soha nem fogja elfelejteni azt a pillanatot, amikor nagyjából 10-15 perc után megállította a filmet, mert meg volt győződve róla, hogy valami kamu torrentet szedett le a netről a Szupercella 2 helyett.

De nem kell beszarni, idővel felbukkan Stallone, aki egyrészt ótvarabbul néz ki, mint a saját viaszszobra, másrészt minden erőlködés, mimika, és – ez a leggázabb – szív nélkül mormogja végig jeleneteit, csak úgy muszájból. Ahogy pedig II. János Pál mondotta: „a legszörnyűbb börtön egy bezárt szív”. De ha a filmben se Stallone, se Bautista nem játszik központi szerepet, akkor vajon ki? A Szupercella 2: Hades főszereplője Xiaoming Huang, aki Ray Breslin (Stallone) börtönökre szakosodott biztonságtechnikai cégének egyik legjobb emberét, Shut alakítja, már ha alakításnak lehet nevezni, hogy szigorúan néz, és mindenkit nagyon megver (utóbbit ügyesebben csinálja). Shut a film elején elrabolják, bezárják a Hades nevű illegális high-tech szuperbörtönbe (a díszletekből árad a kikukázottság szaga), ahol rendszeresen tartanak fantasztikusan enervált bunyókat a fogvatartottak között (fingunk sincs, hogy miért). Persze, Shu ki akar szökni, közben pedig Breslinék meg akarják szöktetni, van ármány is, de a ’80-as éveket csak véletlenül idéző történetet inkább hagyjuk, mert rohadtul nincs értelme. A film amúgy is annyira ocsmányul van összerakva (nem, nem trashfilmesen direkt-ocsmányul), hogy úgysem tudja majd követni senki sem, hogy mégis mi az isten van.

Az még oké, hogy a színészek teljesen motiválatlanok, egy ilyen vállalhatatlan párbeszédekkel teli forgatókönyvvel megátkozva mindenki az lenne. A mélypont azonban az, hogy az egész filmet egy kézikamerával vették fel, amit az operatőr (inkább ne nevezzük nevén) úgy lóbál ész nélkül, mintha nem tudná, hogy az be van kapcsolva. Fel-alá svenkel agyatlanul az épp beszélő színészekről tudomást sem véve, de akadnak olyan megmagyarázhatatlan képek is, melyeknek egyértelműen nincs helye a filmben. A vágók (ketten voltak) nem is tudtak mit kezdeni a debil operatőr nyersanyagával, ezért feltehetően egy sokadik idegroham után úgy döntöttek, hogy szétflexelik az egészet a ’csába, a néző meg majd fejben összerakja a semmilyen koncepciót nem követő jelenetek helyes sorrendjét. Nagyon jó piálós játékot lehet játszani a film közben: ha valaki kiszúr egy kontinuitási hibát, mindenki más iszik. De inkább veszítsünk és másnap nem fogunk emlékezni arra, hogy láttuk ezt a csudát. A mélyrészegségben elkövetett atrocitásokért pedig nyilván lehet a rendezőt is okolni, ugyanakkor meg lehet érteni azokat is, akik legszívesebben gratulálnának neki, hiszen mégis csak az utóbbi évek legnagyobb ganéját köszönhetjük neki.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó