A megtörténtek felett

Erik Poppe: Utøya 22. juli / Utoya, július 22.

A Breivik-féle terrortámadást bemutató alkotás hiába vérzik több sebből, a norvég nemzet traumáját feldolgozó téma mintha meggátolna abban, hogy részleteit kifogásoljuk.

A 2011-es norvég terrortámadás Anders Behring Breivik egyszemélyes ámokfutásának szomorú végkifejlete. Kormányellenes gaztette rengeteg szempontból elítélendő, de számos politikai és morális kérdést is von maga után. A szélsőjobbos merénylőt és áldozatainak szenvedését körülményes játékfilmben adaptálni, hiszen a katasztrófa nem felülírható holmi fikciós beavatkozással. Az ostromolt munkatáborban résztvevő tinédzserek szemszöge egy rendkívül izgalmas perspektívát ajánl fel a történet elbeszélésére, de az esemény megfilmesítése egy szimpla rekonstrukció marad, modoros rendezői bravúrokkal tűzdelve.

A norvég szociáldemokrata munkáspárt (Arbeidernes Ungdomsfylking) által szervezett diáktábor lemészárlása egy igen érzékeny ideget érintett meg bennem, míg az eseményeket elbeszélő cikkeket olvastam. Írásomat megelőzően tisztáznom kellett magamban, hogy milyen mértékben reagálhatok csak a filmre, és mennyire építhetem értelmezésembe a tömeggyilkosság lelki lenyomatát. Az alkotás hiába vérzik több sebből, a norvég nemzet traumáját feldolgozó téma mintha meggátolna abban, hogy részleteit kifogásoljam.

Poppe tényszerűen közöl, az események valósághű elbeszélését próbálja vászonra vinni. Filmjének idejét nem töri meg, mindent egy snittben, a kézikamera remegő lencséjének szemszögéből ábrázol. A jelenetek dinamikája stílszerűen lecsupaszított és szándékosan egyszerű, mivel ez a film a félelem és a terror azonnaliságát szándékszik közvetíteni. A nemrég tizenyolc évet töltött Kaja vezet végig a semmiből szakadó golyózápor szigetén, rejtőzködéséből egy személyes megemlékezés kifakult kontűrjei bontakoznak ki.  A kamera közelsége gyakran együtt lélegeztet a fiatal színésznővel. Hosszú lélegzetvételű szereplése kimagasló, a film egyediségét Andreea Berntzen másfél órás játékíve teremti meg. Minden jelenetben érezni Kaja fokozódó kilátástalanságát, ennek a vásznon átható feszültsége egy mesterien kivitelezett színjátszásra utal, de hitelességének ellenére a film egy olyan plasztikát is közvetít, ami a cselekményt egy durva rekonstrukcióvá degradálja. Poppe ennél nem akarhatott többet, és emiatt érdekes megfigyelni realizmusának korlátozott működését egy olyan filmes nyelvezetben, amely minimális mértékben tér el a valóságban megtörténtektől.

Az újrajátszott események lánca a történetvezetés hogyanjainak lesz a függvénye, hiszen ismerjük már az események premisszáját, tudjuk mi a történet vége, és az is könnyen megsaccolható, hogy mi a cselekmény veleje. Poppe mindezekhez egy száraz és pátoszmentes ábrázolást választ. Kaja perspektívája folyamatosan a nem látható gyilkos függvényében változik, s ez megteremti a thrillerekre emlékeztető, féken tartott feszültségét a filmnek. A vacogó kézikamera előtti lányt mindig süvítő golyók és ordító gyerekcsoportok hangzavara veszi körül. Az igényes zörejvilágban épülő idegesség lassan merül ki, s a sokszor kényszeresen remegtetett filmkép arra hagyatkozik, hogy az események vérfagyasztó reprezentációjával tartsa fent a néző érdeklődését. Egy izgalmasabb haláljelenet kívételével ezt nem igazán tartottam elegendőnek, emiatt kezdett az egész jobban hasonlítani egy terrortámadásról készült képeslapra. Továbbá úgy tűnt, hogy a rendező nem szándékszik továbbgondolni az általa ábrázolt eseményt, nem mélyítene a szereplők viselkedésén, inkább egy óvatos semmitmondással rekonstruálja a szigeten történteket. Emiatt még furcsább elképzelni, hogy a támadásban érintettek, esetleg a merényletet túlélő személyek megnézik ezt a filmet – hiszen a megemlékezésnél többet nem igazán ajánl az ópusz. Kérdés, hogy a látottak nem akarnak túllépni a szemléltetés határain, vagy a nemzet megbékéltetése és terápiája követeli ezt?

A nyers és jól kivitelezett feszültségkeltésén túl nem igazán látom, hogy miért több ez egy katasztrófafilmnél, és ha így tekintek rá, akkor hiányérzettel távozom a moziból. Poppe rendezésének aszottságát a megtörtént események emlékein keresztül kompenzálom, ami nem feltétlenül egy jó rendezés érdeme. Érzelmileg bevont, otthon elkezdtem az események után kutatni. A film implikált, ilyen értelemben a hatását elérte. Ugyanakkor bátortalan és sokkoló eszközeivel tántoríthatatlanul biztosra megy. Képzelt másolat a Poppe és írói által elképzelt valóságról. Egyszerű, de hatásos árnyjátékként lebeg a megtörténtek felett.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.




Kapcsolódó