A’ román nép zivataros századaiból

Stere Gulea: Moromeții 2

Az eredeti Moromeții után harminc évvel elkészült folytatás nem tud teljesen felérni elődjéhez – de valószínűleg nem is lenne lehetséges.

A romániai átkos utolsó éveiben elkészült Moromeții egy nagyon fura szerzet: annak ellenére lett közkedvelt Generációs Kultuszfilm, hogy a román irodalom (mint tantárgy) egyik Kötelező Háziolvasmányának adaptációja. Ez valószínűleg azért van így, mert a román irodalom (nem csak mint tantárgy, hanem mint olyan) sok más Kötelező Háziolvasmányától eltérően Marin Preda hatalmas, hömpölygő regénye tényleg remekmű, a filmben pedig a kor legnagyobb színészei domborítottak, és a maga korában igencsak merész mozinak számított: szakított a komcsi-romantikus parasztábrázolással, a közvetlenül a második világháború előtti déli (konkrétan teleormani, ahonnan a mostani, őssejtjéig korrupt romániai vezetés zöme származik) román falunak olyan összegző képét nyújtotta, ahol a parasztok néha tényleg parasztok: káromkodnak, ordibálnak, folyamatosan dohányt lejmolnak egymástól (a film leggyakoribb mondata az „aggyegycigit”), ezzel együtt meg ugyanolyan rendszerből kiábrándult, őrlődő emberek, mint utódaik, akik a regény olvasása közben épp egy másik rendszerből ábrándultak ki már rég, és ugyanúgy anyagi, egzisztenciális és más bajok közt őrlődtek.

Egyszóval ahogyan a regénynek is, úgy a filmnek is volt egy nagyon erős (kulturális, politikai) kontextusa. A kontextussal pedig tét is járt – s talán a kontextus, és ezzel a tét hiánya az, ami a mostani folytatást némileg erőtlenné, megkésetté teszi. Amennyire releváns olvasmány és filmélmény lehetett A Moromete család 1955-ben, illetve 1988-ban, annyira nehézkes a folytatásból a mai romániai állapotokra vonatkozó utalásokat kihámozni. Pedig a román parasztcsalád ugyanúgy szétomlófélben van, mint a harmincas vagy az negyvenes években (a regény két része cselekményei idejében), a vidéki létezés ugyanolyan kínlódás, csak merőben más okokból.

Önmagában, „sima” műalkotásként persze kiváló film a Moromeții 2, már csak azért is, mert ami „átmenthető” volt harminc évvel ezelőttről, azt megtartották: ugyanaz a rendező-forgatókönyvíró, Stere Gulea felel az adaptációért, ugyanaz az operatőr, Vivi Drăgan Vasile felel a költői (ezúttal is fekete-fehér) képekért, és ugyanaz a helyszín is. Sajnos, az eredeti film főszereplője, a román filmszínészet doyenje, a családfőt alakító Victor Rebengiuc nem bújt vissza Ilie Moromete kopott kardigánjába, ahogyan a többi színészt is le kényszerültek cserélni. A két film közti legizgalmasabb összehasonlítási lehetőség így aztán épp a két főszereplő összemérése: az „új” Iliét alakító Horațiu Mălăele is hatalmas színész, és valamivel több realizmussal kelti életre a megfáradt, kiábrándult családfőt, de talán épp realistán tűnődő rekedtes motyogása, passzívabb, kevésbé energikus-teátrális mozgása teszi kevéssé szerethető, vagy legalábbis kevesebb empátiát kiváltó főhőssé.

A helyszín ugyanaz, az időpont viszont most az ötvenes évek Romániája, ahol épp teret hódít a korábban üldözött, most viszont a parasztság köreiben is egyre „mainstreamebbé” váló kommunista ideológia. Erre természetesen fogékony a film másik főhőse, a fiatalságot képviselő Niculae, a család időközben fess fiatalemberré cseperedett legkisebb sarja is. A parasztok közt felvilágosultnak számító, írástudó apja dorgálóan nézi ki kezéből a film fekete-fehérjén is átütően vörös fedelű Lenin-kötetet, anyja egy ideológiával még hátrébb van, ő a templomba-nem-járás veszélyeitől félti a szerelemmel is épp most ismerkedő fiatalembert. Ha az első könyv és film egyik központi problémája pont az volt, hogy kell-e, lehetséges-e, ha már a többieket nem, legalább Niculaét kitanítani, hogy többre vigye, most mintha úgy vinnék tovább ugyanezt a gondolatot, hogy vajon megérte-e ez a taníttatás, ha ezáltal a káros ideológiák is könnyebben megtalálják a lelkesedésből mindféle nyomtatványt mohón olvasó fiatalembert.

Érdemes megfigyelni, hogy mivé lett a két legfontosabb dolog, amihez olyannyira ragaszkodott Ilie Moromete:  a családot sem tudta egyben tartani (a többi fia közül az egyik fia a háború martaléka lett, a másik két tékozló visszatért ugyan saját családot alapítani, de viszonyuk cseppet sem felhőtlen az öreggel), és most a földje is a kollektivizálás martaléka lehet. Épp a család bevonásával próbál küzdeni az első világháború utáni parasztemancipációs program mentén mondhatni ajándékba kapott föld (újra?)államosítása ellen, de rossz stratégának bizonyul, és végül mindenét elveszti. Így marad végül az utolsó reménység Niculae, és vele fejeződik is be a film, amint végleg kilép a falusi miliőből, író és újságíró lesz. Az a tradicionális falusi közeg, amit az első filmből megismertünk, végérvényesen eltűnik vagy a felismerhetetlenségig megváltozik – és ez a szomorkás hangulat lengi be az egész filmet, Vivi Drăgan Vasile ködöt, alkonyatot, természetes fényt kreatívan használó képei is ezt a melankolikus nosztalgiát támogatják végig. Az új korszak sem hoz megnyugtató válaszokat a régi problémákra.

Bizonyos értelemben méltó folytatása – vagy lezárása – tehát a Moromete családi sagának az új film, viszont ezt a nyolcvanas években lett volna kunszt megcsinálni. Ugyanolyan szeretetteljes kritikával vannak ábrázolva a fő karakterek, és így is nézhető, sőt, mi több, szerethető alkotás, de ahhoz túlságosan kevéssé szól a máról, hogy ebből is ugyanolyan kultuszfilm lehessen.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó