A (svéd) fővárosból egy kicsi (erdélyi) faluba

A 17. Filmtett Workshop egy filmkritikus szemével

Filmkritikusként az ember csupán a „végterméket” látja, az azt megelőző átdolgozott nappalokat és éjszakákat csak elképzelheti. Azonban a 17. Filmtett Workshopon, amelynek idén ismételten a nyárádszentlászlói Pásztortűz Panzió és Gyermektábor adott otthont, végre én is megtapasztalhattam, hogyan készülnek a filmek.

Mondják, mindennek eljön az ideje – és ez tényleg így van. A Filmtett Egyesület filmes tábora még évekkel ezelőtt, az ELTE-s éveim alatt tűnt fel a horizonton, csak épp akkoriban a filmkritikusi csoport érdekelt. A jelentkezésemet aztán mégsem adtam be, viszont közel egy évtizeddel később, a 17. Filmtett-tábor gyártásvezető-produceri csoportjának tagjaként írom e sorokat egy kicsi, négyszáz fős erdélyi faluból, amelyet a helyiek csak Szentlászlóként emlegetnek. Nem mondhatnám, hogy idegen a táj, ugyanis a mezőgazdasági gépektől hangos utcák, a határban található mezők, valamint a segítőkész lakosok mind-mind eszembe juttatják azt a kisalföldi települést, ahol felnőttem. S hogy választott otthonom, Svédország se hiányozzon, a kisfilm, amelynek cselekménye vidéken játszódik és amelyen gyártásvezetőként dolgozhattam, a svédek oly szeretett bagója, a snus (magyarul snüssz is) után kapta a címét.


Mondhatnám, hogy ideális párosítás, de gyártásvezetőként nem elég, hogy az ember falun nőtt fel, illetve hogy ellátogat a legközelebbi Pressbyrånba (olyasmi, mint a Relay) útban a reptér felé és vesz pár dobozt snust a forgatásra. A Snüssz esetében az egyik legnehezebb feladatnak például az bizonyult, hogy megtudjuk, kié az a szántóföld, amely a filmünk helyszínéül szolgált. A kétnapos kutatómunka során, igaz, rákvörösre sültem kerékpározás közben, de a helyi lakosok kedvessége mindenért kárpótolt. Csak kérdezni kellett, s már kaptuk is a puzzle következő darabkáját. Kész szerencse, hogy falun mindenki ismer mindenkit, ezért az általunk oly serényen keresett tulajdonost rövidesen megleltük az egyik szomszédos faluban. Egyik gyártásvezető társam szerint akár egy új filmet is forgathattunk volna Kié a föld? címmel. Majd legközelebb…


Nemcsak a nyárádszentlászlóiak, nyárádgálfalvaiak, nyárádszeredaiak és nyomátiak, de a Filmtett-tábor lakói is ott segítettek, ahol tudtak. Mindenki mindenkinek, mert a tábor már csak ilyen. Az embernek csak kérnie kell és már érkezik is a segítség, ha épp szénabálákat kell pakolni a tűző napon, statisztálni kell az egyik filmben, át kell adni a ruhatárunk felét jelmeznek vagy netán vacsorát kell vinni az éjszakába nyúló forgatásokra – és még sorolhatnám. Bár mindenki más és más helyről, eltérő élettapasztalattal és máshogyan érkezett a faluba, mindenkit ugyanaz a szenvedély fűtötte. A mozi. A közel hetven tábori lakó ugyancsak egy kis falut alkotott, ahol mindenkinek kiosztották a feladatait. Mentorok és tanulni vágyók, illetve gyerkőcök koptatták cipőtalpaikat a tábor kavicsos udvarán, osztozkodtak a kockás terítőkkel felöltöztetett asztalokon ebéd és vacsora közben, valamint hessegették el a legyeket a kávéscsésze széléről, miközben filmes és kevésbé filmes témák sorát vitatták meg. Szó esett többek között a kvótarendszer előnyeiről és hátrányairól, azaz hogy megszabják-e a filmekben a különféle etnikai csoporthoz és más kisebbségekhez tartozók számát a filmek esetében. Azonban a leghevesebb viták az összetettebb női filmes karakterek hiányát érintették. Vagy épp Nándit, a tábori fotóst és filmfelelőst, kérdezgették a táborlakók – nem egyszer, s nem kétszer –, hogy mit vetít este. Nem mondhatnám, hogy teltházas vetítések jellemezték a tábort, de pár törzsvendégre mindig lehetett számítani – például Domára, aki operatőr édesapját kísérte el a táborba. Ez már csak ilyen. Ott, ahol a filmkészítés a lényeg, a filmnézés talán csak másodlagos lehet.


Nem véletlenül. A Filmtett Workshopon rendezők, operatőrök, színészek, rendezőasszisztensek, vágók, gyártásvezetők, hangmérnökök, valamint animációs rendezők inspirációval felvértezve és tettre készen várták, hogy megkezdhessék a munkát. A filmcsinálást. Legyen szó akár élőszereplős, akár animációs filmekről, mindenki a saját csoportjának megfelelő napirend szerint élte tábori életét. Míg az élőszereplős kisfilmek csoportmunkát igényeltek és az állandó pörgés jellemezte azokat, addig az animációs filmek a négy fal közé száműzték készítőiket, akiket a tábor ideje alatt csak hébe-hóba lehetett látni. Azért a szentlászlói unitárius templomot megnézték; az egykori lelkész tárlatvezetést tartott nekik! S bár sokan közel napi majdnem tizennyolc órát töltöttek animálással, mégis mindenki úgy érezte, hogy nem fog elkészülni. Az a fránya idő csak úgy repül alkotás közben – főleg, ha nincs, aki kattintson neked kettőt-hármat óránként vagy húzzon három-négy vonalat a Wacom-tábládon. Ezután már csak az egyik hangmérnököt kell meggyőznöd, hogy legyen a krumplid hangja, valamint pár animátort és gyártásvezetőt, hogy találják meg a magukban rejtőző nyulat. Így történt, hogy életemben először szinkronizáltam (animációs) filmet.


A tábori élőszereplős filmezés azonban teljesen más; egy egész stáb segíti a forgatókönyvíró-rendező csoport tagjait, hogy filmtervüket megvalósítsák. Idén négy férfi rendezőnek adatott meg a lehetőség, hogy dédelgetett forgatókönyvükből filmet forgathassanak. Bár körülvett bennünket a festői táj, egyikük kivételével mindenki városi miliőbe helyezte történetét és éjszaka forgatott. Ez aztán azt eredményezte, hogy a tábori falu kicsit szétszéledt. Míg a csapat háromnegyede épp az előző napi forgatást pihente ki, s cserélte fel a nappalt az éjszakával, addig mi a helyi viszonyokról tudtunk meg ezt-azt két keréken: Ki nem szeret kit és miért. Kié a legtöbb föld. Kit hol kell keresni. Nemutolsósorban pedig vártuk a szombati és vasárnapi forgatást, hogy aztán a domboldalon esélyt se adjon nekünk a nap, hogy árnyékra leljünk. Csak egy négyzetméternyire. Hiába. Ha menni kell, akkor menni kell.


A Filmtett-tábor aztán egy ponton lelassult, már-már megállt, legalábbis valamennyire úgy tűnt. A zsizsegés alábbhagyott, az előre megtervezett forgatásoknak vége szakadt, s a felvett anyag először a vágókhoz, majd a hangmérnökökhöz került. Ők a faházak homályába és csendjébe rejtőzve rakosgatták a snitteket ide-oda, valamint igazították a zörejeket és hangokat a képhez. Persze, mondanom sem kell, hogy az animációs rendezők továbbra sem mutatkoztak olyan sokat. Közben a Médiatanács és a Filmalap egy-egy szakembere a pályázatok menetéről mesélt, mit és hogyan érdemes. A csúcspont a csütörtök esti filmvetítés lehetett, ahol a lakók még egyszer utoljára összegyűltek, hogy megnézzék egymás műveit. Az egy nappal korábban elutazott filmkritikus ezeket sajnos már nem láthatta, de jó ez így. Itt és most nem a végtermék, hanem az alkotói folyamat az igazi esszencia.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó