A szalon, ahol kalapokat igen, válaszokat viszont nem kapunk

Nemes László: Napszállta


A Sonderkommandóhoz képest viszonylag könnyedebb témát választott második filmjéhez Nemes László, ám mégis sokkal nehezebb befogadni a Napszálltát, mint a Saul fiát.

Ha az ember rögtön első filmjével besöpri az Oscart, a BAFTA-t, a Golden Globe-ot és a Cannes-i Filmfesztivál nagydíját, nem meglepő, hogy az egész világ árgus szemekkel fogja figyelni következő ténykedését. Nemes László díjarzenállal a vitrinben és óriási elvárásokkal a hátán vágott neki második nagyjátékfilmjének, mégsem roppant össze alatta. A Napszállta a Velencei Filmfesztiválon mutatkozott be, és egyáltalán nem érződik rajta az izzadtságszag vagy az erőlködés az iránt, hogy mindenkinek megfeleljen. A rendező csinált egy filmet, amiben nem lehet nem megpillantani a Saul fiát, és ami sajnos az ígéretes kezdés ellenére belezavarodott önnön rejtélyességébe. Ez pedig jócskán próbára teszi a nézőt még akkor is, ha a film vizualitásáról és miliőjéről ismét csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Az viszont vitathatatlan: Nemes László kettő darab nagyjátékfilmmel (és rövidfilmjével, a Türelemmel) a háta mögött elérte, hogy minden kétséget kizáróan szerzői filmesként tekintsünk rá.

A Napszállta a XX. század születéséről szól, a vihar előtti vészjósló idill filmje. A pompás kalapok és lágy színű ruhák mögött már érezni a romlás szagát, a titkos klubokban már szerveződnek az elitellenes megmozdulások. Mindezt nem direkt módon adják a tudtunkra, hanem a Saul fiához hasonló elbeszélésmóddal: adott egy főhős, aki a rokonát keresi, közben pedig a tarkója melletti – hol elmosódott, hol tűéles látótérben – mintegy háttérként elevenedik meg a történelem. Ebben az esetben ez Leiter Írisz, aki Triesztből tér vissza Budapestre, hogy néhai szülei kalapszalonjában folytassa a családi hagyományt. Közben szembesül vele, hogy van egy bátyja, a gondolat pedig, hogy a világban teljesen egyedül levő lánynak mégis van valakije, arra sarkallja őt, hogy felkutassa testvérét, még akkor is, ha ezzel a káosz katalizátorává válik. Nemes mesterien ért ahhoz, hogy úgy mutasson be hitelesen egy adott kort, hogy közben nem történelmi filmet csinál: a Saulhoz hasonlóan itt is egy személyen és annak küldetésén keresztül lesünk be a letűnt időkbe, ahol mintegy díszletként ismerjük meg az adott kor közegét.

A Napszállta nem az a film, ami a néző szájába akarja rágni a történetet. Nem néz senkit hülyének azáltal, hogy mindent kimond: komoly agymunkára késztet azzal, hogy a fojtott suttogásokból, elejtett félmondatokból és ködös utalásokból tákoljuk össze, mi a fene is történik a vásznon. Ezzel azonban átesik a ló túloldalára, hiszen ily módon egészen nehéz két és fél órán át fenntartani a néző figyelmét, főleg úgy, hogy egy idő után szinte semmilyen kapaszkodót nem biztosít a sztori összerakásához. Ennek az egyik tipikus motívuma, hogy időről időre elhangzik egy-egy kérdés, jellemzően arról, hol van Leiter Kálmán, vagy hol volt Írisz, a válasz pedig sosem érkezik meg. Ebből következik a film egyik legbosszantóbb része, a párbeszédek. Folyamatosan olyan dialógusokat hallunk, ahol az egyik szereplő kérdez valamit a másiktól, de mintha kötelező lenne a válasz előtt kilibbenni a színről. Ez, és a párbeszédek hihetetlen modorossága teljesen valószerűtlenné teszik az emberi interakciókat, ezzel együtt a karaktereket is. Írisz makacssága szöges ellentétben áll azzal, hogy néha szó nélkül sodródik csak az árral, reakciói nem mindig összeegyeztethetők azzal, amilyen képet sugároz önmagáról. Jakab Juli arcában tényleg ott van az a rejtélyesség, amiért Nemes László őt választotta főszereplőjének, mégsem rendelkezik olyan karizmával, mint mondjuk Röhrig Géza, aki szabályosan odatapasztott mindenkit a vászonra Saulként.

Testvérfilm, előzményfilm, Saul fia 2.0 – a Napszálltát mindenki a Saul fiához fogja hasonlítani. Ennek legszembetűnőbb eleme a vizualitása, amely ugyanazt az elvet követi, mint az Oscar-díjas film: Erdély Mátyás operatőr a főhős tarkójához vagy arcához tapad, a válla fölött látjuk az események legnagyobb részét, hol élesen, hol csak sejtetve. Nemes ismét hihetetlen precizitással komponálta meg az egész filmet, már-már bravúrszámba megy az a koreográfia, ahogy a kamera a lovak, konflisok, nagyszámú statisztéria és Rajk László díszletei között kavarog rendkívül hosszú snittek erejéig. Nemes maximalizmusa minden kockáról süt: a Napszállta úgy lett az egyik, ha nem a legszebb magyar kosztümös film, hogy egyáltalán nem legelteti fölöslegesen a kamerát a látképen, nincsenek hivalkodó nagytotálok, a századeleji Budapest úgy szorul jótékonyan a háttérbe, hogy közben igen erős a jelenléte. Emellett látványosan játszik a fényekkel: a belső jelenetek jellemzően igen sötétek, sokszor csak az alakok sziluettjét tudjuk kivenni, a kültéri felvételek pedig meleg, de bágyadt napfényben úsznak. Mintha ez a párhuzam is előrevetítené a jövőt: a színpompás ruhák, a táncmulatságok, a pezsgő budapesti metropolisz az egyre hanyatló aranykor utolsó maradványai, a felszín alatt azonban már elindult a romlás, ott leng a levegőben, hogy a finom kalapkölteményeket hamarosan fejkendőre, a kalapokat sisakokra kell cserélni. Ezt az ellentétpárt jeleníti meg a film zenéjében az azóta sajnos elhunyt Melis László is: a kedélyes hegedűmuzsika és zaklatott dallamok váltják egymást, de a zörejeknek, suttogásoknak, lélegzetvételeknek is kiemelkedő szerepük van.

Nemes László új műve sokak számára csalódás lesz, hiszen a Napszállta erősen rétegfilm, mégpedig abból a fajtából, amit az Oscar-plecsni láttán jegyet váltó egyszeri mozinéző nem fog befogadni. Nemes második nagyjátékfilmje nem hajlandó kompromisszumokra csak azért, hogy egy egész nemzetet kielégítő közönségsiker legyen; mi több, jócskán megvezeti a nézőt túlzott rejtélyességével és modorosságával. Amíg elhisszük, hogy Írisszel együtt kavarogva a századeleji Budapesten válaszokra lelhetünk, és összeállhat a kép, addig szinte tökéletes filmélmény. Aztán jön a csalódás, és már „csak” szemet gyönyörködtető.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.




Kapcsolódó