A szekrényben töltött évek

Greg Berlanti: Love, Simon / Kszi, Simon

Hogyan lehet a lehető leghagyományosabb tinifilm mérföldkő a filmtörténelemben? Nem kell hozzá más, csak a főszereplő szexualitásának megváltoztatása. A Kszi Love, Simon rengeteget jelenthet a meleg tinédzserek számára, de ez a csupaszív és üdítően vicces film a szélesebb nézőközönséget is kiszolgálja.

Becky Albertalli 2015-ös regényét (Simon ​és a Homo sapiens-lobbi) adaptálta nagyvászonra Greg Berlanti, akinek filmje a John Hughes-féle klasszikus tinikomédiák világára emlékeztet, egy nagy csavarral: a főszereplő srác meleg. Simon Spier (Nick Robinson) maga is egyfajta oda nem illő dologként kezeli a homoszexualitását, hiszen tökéletes családja és barátai vannak, így gondtalanul élhetné le a tiniéveit – ha nem lenne ez a kínos coming outolás. Nem arról van szó, hogy ne érezné elég elfogadónak a környezetét, egyszerűen csak nem érti, hogy miért kell ezt külön bejelenteni, coming outoljanak inkább a heterók.

Simon az egész világ előtt titkolja szexualitását, ez azonban megváltozik, amikor az iskolai Tumblr-oldalon az egyik diák névtelenül felvállalja, hogy meleg. Simon levelezésbe kezd vele, és végre megtalálja azt az embert, aki megérti, hogy min megy keresztül, és aki előtt őszintén tud beszélni az érzéseiről. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor Simon elfelejt kijelentkezni az e-mail fiókjából a könyvtári gépen, és a színjátszószakkörös Martin (Logan Miller) zsarolni kezdi azzal, hogy nyilvánosságra hozza a leveleket. Miközben Simon próbálja teljesíteni Martin követeléseit, egyre jobban kezd belehabarodni a rejtélyes levelezőtársába, aki azonban nem meri felvállalni előtte a személyazonosságát.

Akármilyen hihetetlenül hangzik ez 2018-ban, a Love, Simon az első hollywoodi mainstream tinifilm, aminek meleg főszereplője van. Egyszerre volt a tét hatalmas és mégis kicsi, hiszen a műfaji elvárások elég alacsonyak, viszont elsőnek lenni valamiben mégiscsak felelősséggel járó pozíció. A film nem veszi túl komolyan a küldetését, és pont ettől a könnyedségtől válik igazán szerethetővé. Egy habos-babos világban játszódik, ahol a meleg főhős szülei és barátai is liberálisok, a homofób szereplők pedig csak annyi időre tűnnek fel, amíg valaki le nem alázza őket egy megsemmisítő riposzttal.

Azonban kár lenne az idealizálást hibaként felróni a filmnek, hiszen egyrészt miért ne kaphatnának a melegek is egy rózsaszín világban játszódó romantikus tinifilmet, másrészt pont az a történet mondanivalója, hogy a szekrényből való előjövés senkinek sem könnyű. Lehet, hogy a szüleid nem fohászkodnak sírva istenhez, nem vernek meg a focisták a suliban és a barátaid se utálnak ki, de valamiért még továbbra is van akkora tabu a homoszexualitás, hogy a coming out pillanata minimum kellemetlen legyen.

A Simont alakító Nick Robinson alakítása ellentétpárba állítható a Szólíts a neveden Timothée Chalamet-jével. Utóbbinál a hirtelen jött érzelmek intenzitása a hangsúlyos, míg Robinson a visszafojtást, a karakter saját énjének elnyomását jeleníti meg. Közös a két filmben a szülők támogatása, a Love, Simonban a címszereplő édesanyja (Jennifer Garner) is előad egy könnyfakasztó monológot, amiben ahhoz hasonlítja fia szexualitásának eltitkolását, mintha folyamatosan visszatartaná a levegőt.

Nem tökéletes alkotás a Love, Simon, bőven tele van közhellyel és biztonsági játékkal is, mégis minden esélye megvan rá, hogy a maga műfaján belül kultfilmmé váljon. Nemcsak cuki, hanem kifejezetten vicces is, mindemellett pedig meglepően hiteles középiskolai atmoszférát teremt. Ahhoz nem kell melegnek lennünk, hogy értsük milyen érzés halálosan beleszeretni minden emberbe, aki csak egyszer is ránk mosolyog a folyosón, milyen először berúgni és ezt megpróbálni eltitkolni a szüleink elől, vagy milyen a házibulik után pizsamában lelkizni. Simon szép, okos és vicces emberekből álló baráti körével bárki szívesen együtt kocsikázna minden nap a suliba, a tiniszereplők mellett még a felnőtt karakterek is emlékezetesek, például az okostelefonra vadászó iskolaigazgató (Tony Hale) és a „mindenkinek adjunk lehetőséget a szereplésre” elvtől herótot kapó színitanár (Natasha Rothwell).

Amennyire jól adja át a tiniség érzését a Love, Simon, olyannyira botrányosan rossz a magyar címfordítás, ami mellett sajnos nem tudok szó nélkül elmenni. Bár ez tűnik a logikusabb magyarázatnak, a Kszi, Simon cím nem egy elgépelés. Az eredeti cím, azaz a Love, Simon a levelezések során használt elköszönésre utal, a magyar cím pedig valahogy szintén erre akar utalni, csak a „köszi” szó sose használt „kszi” rövidítésével igyekeztek mindenki számára nyilvánvalóvá tenni, hogy fogalmuk sincs arról a korosztályról, amiről a film szól. Senkinek ne vegye el a kedvét a nonszensz cím, mert a Kszi, Simon (sóhaj) sokkal kreatívabb film, mint a magyar címe.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó