A szó elszáll, a heg megmarad

Jean-Marc Vallée, Gillian Flynn: Sharp Objects / Éles tárgyak

A Holtodiglan írójának feszültségkeltő ereje és a Hatalmas kis hazugságok rendezőjének atmoszférateremtő készsége egyesült az HBO égisze alatt. A nyolc epizódos Éles tárgyakban a gyilkosság csak katalizátorként szolgál, hogy látleletet kaphassunk a kívül-belül rothadó amerikai vidékről.

Az idei nyár sem maradhatott egekig magasztalt sikersorozat nélkül, az Éles tárgyakban pedig minden benne van, amivel előre kibiztosította magának ezt a címet: erős alapanyag, sokat bizonyított rendező és egy hollywoodi sztár. Gillian Flynnt legtöbben a Holtodiglan című regénye – és az abból készült David Fincher-film – miatt ismerik, de az írónőnek van még két másik könyve is. A Sötét helyekből egy felejthető filmadaptáció készült 2015-ben, viszont az Éles tárgyak már jobb kezekbe került. Jean-Marc Vallée (Mielőtt meghaltam, Vadon) a Hatalmas kis hazugságokban egyedi és magával ragadó módon mesélt el komplex női történeteket, akik pedig nézték a Nicole Kidman és Reese Witherspoon nevével fémjelzett sorozatot, az Éles tárgyakban rá fognak ismerni a rendező kézjegyére. Nemcsak zenei- és vizuális stílusában, hanem a narratív elemeiben is: ismét tragikus sorsú és sokszor kegyetlen nők vannak a főszerepben, és megint egy rejtélyes gyilkosság köré szerveződnek az események.

Az Éles tárgyak főszereplője az újságíró Camille (Amy Adams), aki azt a feladatot kapja a szerkesztőjétől, hogy utazzon el szülővárosába egy meggyilkolt és egy eltűnt tinédzserlány ügyéről tudósítani. Se a rendőrfőnök, se Camille anyja nem örül annak, hogy a tékozló lány hazatért Wind Gapbe és a tragédiákról kérdezgeti a városlakókat. Camille-nél jobban viszont senki nem akarja őt a városon kívül látni, hiszen azért hagyta ott első adandó alkalommal az egész kócerájt, mert Wind Gap a lelki és fizikai sebeinek okozója. Ahogy haladnak előre az események, Camille egyre közelebb kerül a rejtély megoldáshoz, de a nyomozást nehezíti, hogy újra és újra felszínre törnek a múlt démonjai, sokszor a saját édesanyja vagy a régi iskolatársak formájában.

Flynn 2006-os regénye nincs háromszáz oldal, ezért joggal merülhet fel a kérdés, hogy vajon elég alapanyaggal szolgál-e egy egész évadnyi sorozathoz? A válasz – nem meglepő módon – az, hogy nem: a csaknem egyórás epizódokból álló Éles tárgyak az indokoltnál körülbelül hárommal több részből áll, ezzel pedig beleilleszkedik az egyre bosszantóbb presztízssorozatos trendbe, miszerint attól lesz valami minőségi, hogy a végtelenségig van nyújtva. Ebből idén az HBO többszörösen kivette a részét a Westworld és a (Hulu által forgalmazott, de itthon az HBO-n látható) A szolgálólány meséje csalódást keltő második évadjaival.

Különösen az első epizódokon érződik az időhúzás, amit persze lehet a főszereplő személyiségének, és a város hangulatának alapos felvázolásaként is értelmezni, de egy alkoholista és öncsonkításra hajlamos főhős önmagában még nem érdekes – akkor sem, ha Amy Adams alakítja. Camille karaktere onnantól lesz izgalmas, hogy a városlakókkal való interakciói során kezdjük megérteni, hogyan csinált belőle emberi roncsot az a környezet, amiben felnőtt. Bár a hanyatló déli államok kisvárosairól nekünk csak sejtéseink vannak, aki élt már hosszabb ideig vidéken, az ismerősnek fogja találni Wind Gap működési dinamikáját.

Bár külön könyvet lehetne írni a sorozat több mellékszereplőjéről is, a történet magja három nő egymáshoz való viszonya: a konzervatív anya, Adora (Patricia Clarkson), akit nem zavar, milyen gusztustalan titkokat rejt a városa és a saját családja, amíg el tudja őket fedni a külvilág elől; lánya, Camille, akinek az egész személyisége kimerül az anyja elleni lázadásban; és tizenéves féltestvére, Amma (Eliza Scanlen), aki a hagyományőrzést és a lázadást is csak mímeli, hogy ezzel elfedje saját nihilizmusát. Akármennyire is remek színésznő az ötszörös Oscar-jelölt Adams, ketten is ellopják előle a showt: Clarkson annyira félelmetes matriarcha, hogy rögtön megértjük, miért szólítja a harmincas éveiben járó felnőtt lánya kislányosan mamának; Scanlen pedig olyan játszi könnyedséggel vált undok méhkirálynőből esendő kisgyerekké, hogy gyakorlatilag ugyanúgy csavarja manipulatív ujjai köré a nézőt, mint Camille-t.

Eltart egy ideig, mire Jean-Marc Vallée-nak sikerül berántania a nézőt a sorozat világába, de utána már nem ereszti el, a sokkoló végkifejlet pedig senkit nem hagy hidegen. Az Éles tárgyakban a gyilkosságok és egyéb halálesetek elsősorban nem a rejtély, hanem a főhősre gyakorolt hatásuk miatt érdekesek, ám ettől függetlenül mégis sikerült egy kellőképpen meghökkentő, és egyenesen hidegrázós csavarral zárni a történetet. A sokkoló befejezés után (A stáblistát mindenki nézze végig!) pedig el lehet azon gondolkodni, hogyan hagyjuk figyelmen kívül az égbekiáltóan egyértelmű jeleket akkor, ha nem illenek bele a klasszikus krimitörténetek ismert sémáiba.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó