A zászló helyett

Damien Chazelle: First Man / Az első ember

Damien Chazelle torokszorító emberi drámát varázsolt az első holdra szállás történetéből – Az első ember az év egyik legemlékezetesebb moziélménye.

Látatlanban nehezen tudtam elképzelni, mitől lehet különleges Az első ember. Hiszen számtalan fiktív asztronautát és valós űrkalandot álmodtak vászonra az elmúlt 20-25 éveben; az ezredforduló tragikus hőstörténetei (Apollo 13, Armageddon, Űrcowboyok), a Csillagok között humanizmusa, a Mentőexpedíció tragikomikuma vagy a Gravitáció székbe szögező életszerűsége és feszültsége látszólag minden oldalról kiaknázta a témát. Damien Chazelle rendező és Josh Singer forgatókönyvíró mégis képes volt új szemszögű, radikálisan innovatív űrhajósfilmet készíteni a huszadik század egyik legemblematikusabb eseményéről.

Neil Armstrong holdra szállásának tényét mindenki ismeri (most a szkeptikusoktól tekintsünk el, bár a filmnek számukra is van egy viccesen szájbarágós pillanata), a hátterét viszont kevesebben. Így Az első emberben nem is a mi, hanem a hogyan lesz a fontos. Chazelle – első nagy sikeréhez, a Whiplash-hez hasonló üzenettel – azt mutatja be, mekkora veszélyt vállalva, milyen magánéleti drámák és hatalmas emberáldozatok árán jutott el az emberiség az első sikeres landolásig a Holdon. Azaz a fiatal rendező – a Kaliforniai álom napfényesebb kitérője után – bár ezúttal felkérésre dolgozott, ismét a tehetség és megszállottság kérdéseit vette elő.

A fenti filmek közül Az első ember a valószerűsége miatt a Gravitációhoz áll legközelebb, miközben egyben antitézisét is nyújtja Alfonso Cuarón filmjének. Az első ember kerüli a pátoszt, realizmusra törekszik. A tényszerűség korlátait igyekszik előnnyé kovácsolni, amiből egészen megdöbbentő és hatásos megoldások születnek. A Hold csendje például mellbevágó, a klausztrofób űrhajók és a kezdetleges technika hátulütői pedig torokszorítóak. De Chazelle filmje két okból lesz igazán bátor és újító: egyrészt szándékosan kivonja a spektákulumot mind a történetből, mind a képi megvalósításból, másrészt főszereplőnek egy atipikus hőst tesz meg.

Az első ember kizárólag Neil Armstrong személyére és az ő missziójára fókuszál, ezért önkényesen válogatja meg, mit mutat be és mit hagy ki az 1961 és 1969 közötti eseményekből. Csakis olyasmi jelenik meg a vásznon, aminek ebből a két (szorosan összefonódó) szempontból jelentősége van. Így nem egyszer merész ugrásokkal, ellipszisekkel halad előre a történet: súlyos drámák vagy jelentős változások maradnak kamerán kívül. Armstrong társainak többsége csak villanásnyira jelenik meg, a családi életből csak annyit mutat a film, amennyi közvetlenül befolyásolta a férj és családapa karrierjét – ez nem az ő történetük. Mindez azonban csak még hatásosabbá teszi a fordulatokat, hiszen a film mindenfajta előkészítés nélkül dob be ismeretlen, kiszámíthatatlan végkifejletű szituációkba mind a magánéletben, mind a munkában. Aki nem ismeri behatóan Armstrong életrajzát vagy az űrkutatás történetét, előzetesen nem tudhatja, milyen személyes tragédiákkal kellett megküzdenie az űrhajósnak, illetve a sok teszt közül melyik milyen eredménnyel zárult.

Az első ember tehát a narratívája miatt is kitűnik az életrajzi filmek közül, de ami igazán atipikus hőstörténetté teszi, az maga a főszereplője. Neil Armstrong nem ideális hős: halk szavú, keveset beszél, kerüli a reflektorfényt, csupán elhivatottan és pontosan végzi a munkáját. Megszállott szakember, de nem hérosz, mégis lebilincselő figura. Ryan Gosling (akit a Szerelmünk lapjai / The Notebook főszerepére még azért választottak ki, mert „nem jóképű” fickót kerestek, azóta viszont „véletlenül” szexszimbólum lett) a messzemenőkig aláveti magát a szerepnek, fizikai átalakulás helyett a lényéből fakad az átlagos külsejű, szerény, de végletekig eltökélt asztronauta karaktere.

Jellemző, hogy a film olyan aspektusával kapcsolatban alakult ki vita a világpremiert követően, aminek a nagy egész ismeretében semmi jelentősége nincs. Sokan ugyanis azt kifogásolták, hogy a sikeres holdra szállás után a film nem mutatja az amerikai zászló felállítását. Ugyanakkor akit ez zavar, az valószínűleg a film lényegét nem értette: a végig szorosan követett Neil Armstrong szempontjából ugyanis ott és akkor egyáltalán nem ez volt a fontos, hanem valami egészen más, szívszorítóan drámai és megdöbbentő dolog. Az első ember végig szorosan Armstrongot követi, az ő szempontjából pedig a nevezetes „kis lépés” egészen másról szólt, mint egy zászló.

Végül Az első ember a technikai kivitelezéssel, a vizuális és auditív megvalósítással is az előző két törekvést, az atipikus hőstörténet megalkotását és az újszerű narratív megoldásokat támasztja alá. A Kaliforniai álom csilivili képeiért Oscar-díjat nyert Linus Sandgren operatőr ezúttal szemcsés képekkel, rengeteg közelivel dolgozik, ami egyszerre teszi lehetetlenné, hogy látványfilmmé egyszerűsödjön a mű, és irányítja a figyelmet még inkább a főhősre. Eközben Justin Hurwitz zeneszerző (aki negyedszer dolgozik együtt Damien Chazelle-lel) hol olyan klasszikus elődök előtt tiszteleg, mint a 2001: Űrodüsszeia, hol éteri hullámokat vet, miközben azt is pontosan tudja, mikor kell elhallgatnia. Az első embernek tehát minden rétege egyirányba tart, az egyszerűségében, természetességében, a kendőzetlenül tálalt tragédiáiban rejlik a katartikus ereje. Chazelle filmje az év egyik legkülönösebb és legemlékezetesebb moziélménye, ami után már nem érdemes ugyanúgy feldolgozni az űrutazást, mint előtte.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó