A zenemindenség elmélete

Jóhann Jóhannsson-portré

Alig tíz éves nemzetközi filmzenei karrierje során az izlandi születésű Jóhann Jóhansson gyorsan aláhulló, mégis ragyogó üstökösként jelent meg a műfaj egén. Karrierje során kétszer jelölték Oscar-díjra A mindenség elmélete, valamint a Sicario – A bérgyilkos zenéje miatt, a 2010-es évek végén azonban egy sorozatos mélyrepülés, illetve több nagyszabású projekt párhuzamos elvesztése közvetetten a halálához vezetett.

Jóhann Jóhannsson zenei karrierje nem azzal a tipikus csodagyerek-sikertörténettel indult, mint amit annyi más zeneszerzőnél megszokhattunk. Az izlandi zenész 1969. szeptember 19-én született Reykjavíkban Jóhann Gunnarsson és Edda Thorkelsdóttir gyermekeként. 11 éves korától kezdett zongorázni és trombitálni, a zene azonban sokáig csak hobbiszinten maradt meg nála. Az izlandi egyetemen idegen nyelveket és irodalmat tanult, emellett alapította meg a nyolcvanas évek végén a Daisy Hill Puppy Farm nevű shoegaze formációt. A shoegaze egy neo-pszichedelikus, torzult gitárok és elmosódott hangfoszlányok köré épült műfaj volt, ahol a koncerteken jellemző volt az előadók részéről az egyhelyben álló, a közönségről tudomást sem vevő előadásmód – innen a műfaj neve is, ami szó szerint cipőbámulást jelent. Gitárosként és producerként több izlandi formációban is részt vett (pl. Olympia, Unun és Ham).

Jóhannsson 1999-ben alapította első kiadóját, a Kitchen Motorst, amely a hagyományos lemezkiadás felett álló kollektívaként definiálta magát, a klasszikus, a dzsessz, a metál és az elektronikus zene határán találkozó művészek közötti együttműködésként. Ebből a világból bontakozott ki a szerző saját hangja is, munkásságának alapvető része volt a hagyományos hangszerek rögzítése, elemeire bontása, elektronikus átalakítása, majd a szent minimalizmus jegyében történő újra összeállítása. A 2002-ben megjelent Englabörn album volt Jóhannsson első ilyen jellegű szerzeménye: a lemez anyaga a Hávar Sigurjónsson darabjához készült zenéből lett átalakítva a CD számára. A zenében eredetileg egy vonósnégyes és ütősök, valamint Jóhannsson maga játszott több hangszeren, majd ezeket keverte újra saját stúdiójában. Az albumon csak a tételek viszonylagos rövidsége árulja el, hogy valójában színházi zenéből lettek átalakítva a tételek.

A 2000-es évektől kezdve Jóhansson párhuzamosan dolgozott szólóalbumokon és filmzenéken, ezek pedig több szinten is keveredtek egymással. Egyrészt a szólólemezek tételeit sokszor licencelték tévésorozatokhoz és előzetesekhez, másrészt a filmzenék gyakran teljesen átalakítva és újragondolva kerültek kiadásra egy-egy kiadványon. Stúdiólemezein szintén megjelent a formai sokszínűség. A Virðulegu Forsetaron például egyetlen egyórás szám található, amelyben tizenegy rézfúvós, zongora, orgona és harangjáték segítségével ingázik a komoly- és a kísérleti zene között. Családi szempontból legszemélyesebb munkája mégis az IBM 1401, A User’s Manual (magyarra fordítva IBM 1401, Használati útmutató), amelyben édesapjának állít emléket. Jóhann Gunnarsson az IBM mérnöke, egyben Izland első programozója volt, aki szabadidejében próbált meg zenét szerezni a cég által fejlesztett hardvereken. Munkáját végül Jóhann fejezte be, a 2006-es album egyik láthatatlan hangszereként az IBM által kibocsátott elektromágneses hullámokat használta.

Talán ebből a példából is látszik, hogy Jóhansson munkásságában az ipar és az iparosodás erős tematikus rendezőelvként jelent meg, a filmzene és a koncertzene határait szándékosan elmosó műveiben. 2008-as szólólemeze, a Fordlandia világát például a Henry Ford pazarló brazil munkásvárosából disztópikus dzsungelszerű gyárrá züllött telep ihlette meg, ahol a durva emberi beavatkozás ellenére mégis a dzsungel az úr. Az iparosodás emberi aspektusa jelenik meg Bill Morrison Bányászok himnusza (The Miners’ Hymns, 2011) című filmjében, ahol az aláfestés önállóan is működő koncertmű. A bányászzenekarok hagyományaira épülő kíséret a szokásos rezesek mellett orgonát és elektronikát is használt. A filmzene és konceptlemez határát elmosó alkotást a szénbányászatáról híres Durham katedrálisában mutatták be, a filmmel együtt a koncert is megjelent külön lemezen.

Miután Jóhannsson Izlandról Koppenhágába helyezte át a székhelyét, filmzenei munkái is sokkal látványosabbak lettek. Dániában lehetősége volt arra, hogy egész Skandináviában dolgozhasson, a félsziget szigorú koprodukciós rendszerei ugyanis mindig a helyi zeneszerzőknek kedveztek. A dán munkák közül talán a Max Kestner számára készült Koppenhágai álmok (Dromme i Kobenhavn, 2010) a legjelentősebb: a dán fővárost impresszionisztikus képsorokon keresztül bemutató alkotásban ismét elvékonyodott a lemez és a filmzene közti különbség. Jóhannsson az interjúiban úgy nyilatkozott, hogy a médiumtól (film vagy lemez) függetlenül az alkotónak elsősorban egy receptív, kreatív állapotba kell kerülnie a sikeres alkotáshoz, mely képes reagálni a bárhonnan érkező ingerekre. A költözködés ellenére Jóhannsonn folytatta a különféle, hosszabb-rövidebb életű zenei formációk létrehozását, ezek közül talán az 1999-ben alapított Apparat Organ Quartet a legjelentősebb – ez ma is működik, annak ellenére, hogy a zeneszerző 2012-ben éppen az egyre sűrűbb filmzenei karrierje miatt kilépett.

Jóhannson munkásságában új szintet jelentett A mindenség elmélete (2014) című Stephen Hawking-életrajz aláfestése. James Marsh műve hozta meg élete első Oscar-jelölését és habár alul maradt Alexandre Desplat Grand Budapest Hotelaláfestésével szemben, a zeneszerző jól kamatoztatta a hirtelen jött hírnevet. A mindenség elmélete tökéletes bevezető mű Jóhannsson munkásságába – erre is jellemző a hagyományos hangszerek elektronikus átdolgozása, de ez még éppen annyira valósul meg, hogy ne idegenítse el a hagyományosabb zenék iránt érdeklődő közönséget. Az Abbey Roadon felvett zenei alapok különböző filtereken átszűrve jelenítik meg Stephen Hawking kiszabaduló szellemét, amely az orvostudományt megcáfolva évtizedeken át formálja a tudomány útját, miközben a hozzá tartozó test folyamatosan elsorvad. Habár Oscart nem nyert, a zene abban az évben megkapta a legjobb eredeti filmzenének járó Golden Globe-díjat.

A zeneszerző legfontosabb állandó rendezőpartnere mégis a francia-kanadai Denis Villeneuve, akivel az együttműködésük szintén tragikusan rövidre sikerült. Első közös munkájuk a Fogságban (2013) című thriller volt, amelyben a Hollywoodba éppen betörő rendező szándékosan választott olyan zenei együttműködőt, aki hozzá hasonlóan még kívülállónak számított ebben a rendszerben. A thrillerzenék szokásos ütősökre épülő, izgalmas fordulatokat előtérbe helyező megközelítése helyett a Fogságban aláfestésében a központi szerepet a csellószóló, illetve az ehhez kapcsolódó veszteség motívuma játszotta. A hangszer szó szerint egy olyan karaktert jelenít meg a filmben, aki már fizikailag nem lehet jelen a történetben – az elveszett kislányt, akinek rejtélyét édesapja igyekszik megoldani. A hagyományos feszültségkeltés helyett a nézőben a szikár képi világ és a szinte semmiből felbukkanó cselló közötti ellentmondás váltja ki a szokásosnál felfokozottabb érzelmi reakciót.

A Sicario – A bérgyilkos (2015) volt Jóhannsson és Villeneuve második közös munkája, melyet szintén Oscarra jelöltek, ebben az évben azonban esélytelen volt nyerni, az Akadémia ugyanis az évtizedeken át mellőzött Ennio Morriconét kárpótolta első igazi Oscar-díjával az Aljas nyolcas aláfestéséért. A mexikói drogkartellek embertelen módszereit felfedő akcióthriller aláfestéséhez Christopher Nolan és Hans Zimmer közös munkái szolgáltatták az alapot, a mozirendszerek legmélyebb pontjait megdolgoztató torzított hangszerek olyan frekvenciákon szólalnak meg, hogy a néző fizikailag is beleremeg. A főszereplőkkel szembeszálló sötét erők, illetve a kartellek sötétben rejtőzködő, sosem látható vezetői csak a mélynyomóból áradó tónusokban jelennek meg, és habár a filmben elkapnak néhány felelőst, az igazi tettesek természetesen szabadlábon maradnak. A Jóhannsson karrierjének legmaradandóbb filmzenei tétele, a Sicario lényegét összefoglaló The Beast a poszt-szimfonikus aláfestések egyik alapműve.

Harmadik együttműködése Villeneuve-vel még a Sicariónál is több kísérletezést tartalmazott. Mivel az Érkezés (2016) központi motívuma az idegenekkel való kommunikáció, ebben a zenében az emberi hang központi szerepet kap – mindez azonban úgy torzítva, hogy már inkább hangszerként, mintsem emberi hangként működjön. Jóhannsson vándorútja a tökéletes hangminták megtalálásáért ezúttal még messzebbre vezetett, mint korábban bármikor. A felvételek között vannak külön a film számára készült anyagok, illetve „talált” darabok is. Előbbiekre példa a Theatre of Voices együttes Paul Hillier vezényletével, míg Robert Aiki Aubrey Lowe („Lichens”) és Hildur Guðnadóttir vokalisták hangját külön rögzítették egy házi stúdióban. Az utóbbira, a talált hangokra példa Joan La Barbara avantgárd vokalista munkássága, az Erin című műve például az Érkezés Heptapod B című tételében jelentkezik, miközben a tudósok megfejtik a földönkívüliek nyelvét.

Sajnos az Érkezés zenéje később nem Jóhannsson aláfestése miatt került a hírekbe, hanem egy olyan botrány miatt, ami ismét lejáratta az Amerikai Filmakadémia konzervatív értelmezését a filmzene kérdésköréről. A mindenség elmélete és a Sicario után szinte garantált volt egy újabb Oscar-jelölés (és talán díj is), a Filmakadémia azonban még az előválogatás során diszkvalifikálta a zenét egyetlen tétel miatt. A film elején és végén ugyanis nem Jóhannsson zenéje, hanem Max Richter egyik zenéje, az On the Nature of Daylight szerepel. Mivel ez nem a filmhez íródott (legelőször a szerző 2004-es The Blue Notebooks albumán jelent meg), az Akadémia úgy döntött, hogy a két kulcsfontosságú jelenetben történt felhasználásuk miatt Jóhannsson zenéje nem is jelölhető a megmérettetésen. Villeneauve-öt sok kritika érte a választás miatt, főleg mert Richter darabja addigra már tucatnyi tévéműsorban és filmben szerepelt (pl. a Felforgatókönyv és a Viharsziget című filmekben), így érthetetlen volt, hogy miért ragaszkodott ehhez a darabhoz, ami később Jóhannsson aláfestésének diszkvalifikálásához vezetett.

Karrierje vége felé Jóhannssont még két további szakmai vereség érte. Darren Aronofsky rendező évek óta először cserélte le állandó zeneszerző társát, Clint Mansellt az anyám! során, ezen azonban Jóhannsson neve csak zenei és hangkonzultánsként tűnik fel. A furcsa megnevezés okáról csak később derült ki, hogy a zeneszerző eredeti filmzenét is írt a film alá, ezt azonban tételenként dobálták ki a filmből, amíg a legelementárisabb sound design elemeket leszámítva semmi sem maradt a zenéből. A film megosztotta a közönséget és a kritikusokat is, sokkoló képi világa ellenére (vagy éppen emiatt) a zenét valahogy senki nem hiányolta. A furcsa eljárás ellenére úgy tűnt, hogy a két filmes között nem volt különösebb feszültség, és állítólag maga Jóhannsson is egyetértett vele, hogy ez a film egyszerűen ledobta magáról a zenét. Emellett felmerült egy anyám! opera lehetősége Jóhannsson zenéjének átdolgozásából (és állítólag Aronofsky rendezésében), ebből azonban a művész halála miatt sem lett semmi.

Ennél sokkal elszomorítóbb volt, hogy Jóhannsson legfőbb partnerét, Denis Villeneuve-t is elvesztette a Szárnyas fejvadász 2049 problémás utómunkálatai során. A barátságos PR-sajtóközlemények csak kreatív nézeteltérésekről szóltak, de valójában – részben stúdiónyomásra – Villeneuve partnere Hans Zimmer lett (akit turnéja miatt részben Benjamin Wallfisch helyettesített). A szétválás okairól csupán homályos közlemények születtek, alapvetően a zene vagy túlságosan, vagy nem eléggé hasonlított Vangelis eredeti művéhez – attól függően, milyen jól értesült bennfentes nyilatkozott az ügyben. A végeredményt ismerve az utóbbi probléma tűnik reálisnak – habár Jóhannsson is használt elektronikus hangszereket az akusztikus torzítások mellé, ezek hangulatilag egy másik univerzumban szólaltak meg az eredeti film szintetizátoros aláfestéséhez képest. A Szárnyas fejvadász 2049 végül az eredetihez hasonló karriert futott be – anyagi bukása ellenére azonnal kultstátuszba került.

Jóhannsson részben a sorozatos szakmai kudarcok következtében, 2018 február 9-én hunyt el Berlinben. A szervezetében talált kokain és gyógyszerek miatt véletlen túladagolásként állapították meg a halála okát. Az egyik legkeresettebb zeneszerzőként számtalan alkotása maradt befejezetlen a halála után. Posztumusz jelent meg a James Marsh által rendezett The Mercy (2018), a feminista Krisztus-interpretáció Mária Magdolna (2018) és Nicholas Cage neonfényes tobzódása, a Mandy (2018). Habár a filmek bemutatási sorrendje teljesen véletlen volt, mégis az utóbbi film a tökéletes lezárása a szerző karrierjének – az elektronika és a szimfonikusok tobzódásában a kritikusok a korábbi kidobott zenéjének maradványait vélték felfedezni. A torzóban maradt életmű és a számos felhasználatlan zenei anyag már halála pillanatában legendává avatta Jóhannssont. A testamentumban szerepel a két nagyszabású kidobott zene (anyám!, Szárnyas fejvadász 2049), a Sicario 2018-ban bemutatott folyatása (Sicario 2. – A zsoldos), melyet tanítványa, Hildur Guđnadottir fejezett be, illetve a Marc Foster rendezte Barátom, Róbert Gida, melyen Jóhannsson olyan keveset dolgozott, hogy ott az őt váltó zeneszerzők, Jon Brion és Geoff Zanelli semmit nem tartottak meg a munkájából.

Érdekes magyar vonatkozás, hogy Jóhannsson nemzetközi karrierjében az egyik első nem-skandináv megbízatás Magyarországról érkezett, Szász János Ópium: Egy elmebeteg nő naplója (2007) című filmjéhez írta a zenét, egyik utolsó munkája pedig szintén egy Szász-műhöz, A hentes, a kurva és a félszemű (2017) című posztvilágháborús drámához készült. A bőséges Jóhannsson-diszkográfia ellenére ezek a zenék még mind a mai napig nem jelentek meg, pedig az utóbbi volt Jóhannsson utolsó, még életében bemutatott filmje.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó