A zseni érintése

Csapón kívül 35.: Touch of Evil / A gonosz érintése

Egyesek szerint a klasszikus film noir-ciklus utolsó darabja, mások szerint még nagyobb mestermű, mint a rendező Aranypolgárja. Mindenesetre Hank Quinlan a bukott zsaru archetípusa – mit archetípusa, sorvezetője! – lett az amerikai műfajfilmek következő generációi számára. Hatvanéves A gonosz érintése.

  • Noha Welles az ötvenes években már valóban elkezdett meghízni, a forgatás alatt még nem volt az általa alakított Hank Quinlan karakterével egy súlycsoportban (és saját maga hatvas évekbeli verziójával sem), így aztán speciális sminkkel és „műhájjal” kövérítették a zsaru szerepére. Egyszer egy buliba sminkkel érkezett a forgatás után, ahol egy színésznő teljesen komolyan megdicsérte: „Orson! Csodálatosan nézel ki!” Welles amúgy azt állította, hogy ez a forgatása telt a legjobban, mert rendes méretű büdzsével dolgozhatott, és a stúdió nem szuszogott folyamatosan a nyakában. Persze, ez csak az utómunkáig telt ilyen jól…
  • …hiszen a Universal stúdió megfogta a kész filmet, és összevissza vagdosta. Az eredeti Welles-vágás eltűnt, így aztán most három verzió létezik a filmből. Az 1958-as, mozis verzió 93 perces, és nemcsak kuszább lett a sztori, hanem vannak benne utólag, Welles nélkül leforgatott jelenetek is. Welles az utóforgatott jelenetek és a stúdiós vágás láttán írt egy vaskos levelet a cégnek, amiben elmagyarázza, hogy mit kell csinálni, hogy a film működőképes legyen. Ezt a 111 perces verziót csak 1998-ban lehetett megnézni, amikor Walter Murch legendás vágó megfogott minden elérhető anyagot és Welles levele alapján újravágra a filmet a Cannes-i fesztiválra. Közben még készült egy 108 perces verzió is 1976-ban – illetve a stúdió akkor fedezte fel, hogy van egy ilyen vágatuk a filmből, és kiadták videón, hogy kihasználják azt a kultuszt, ami akkoriban már jócskán övezte Welles személyét.
  • A stúdió a legendás nyitósnittet is (szinte) tönkretette – a film egy több mint három perces, hosszú daruzó/kocsizó beállítással kezdődik, ami sok kritikus meg filmkészítő szerint egy igazi mestermunka. A nyitány ihletként szolgált más rendezők és operatőrök számára is: a snittek azóta természetesen a technika fejlődésének köszönhetően még hosszabbak, még „folyékonyabbak” lettek, de ekkora filmtörténeti jelenségük ritkán lett. Ehhez képest az 1958-as mozis verzióban a stúdió a stáblistát – Welles óhajai ellenére – rárakta a nyitósnittre, ezzel elrontva az élményt. Csak a restaurált verzióban lehetett megnézni teljes pompájában, a stáblistával a film végén, ahogy Welles eredetileg is szerette volna.
  • Nem volt egy egyszerűen megvalósított jelenet, egy egész éjszaka kellett hozzá: a vámost alakító színész folyamatosan elrontotta a párbeszédet. Már kezdett hajnalodni, amikor Welles megkérte a színészt, hogy még vegyenek fel egy utolsót, és ha elrontja a sort, az sem baj, csak ne essen ki a jelenetből – ha kell, utószinkronnal pótolják a hangot. Ezt a verziót használták a filmben.
  • Janet Leigh szinte nem is került be a filmbe: az ügynöke az alacsony fizetés miatt csuklóból, a színésznő megkérdezése nélkül elutasította a szerepet. Orson Welles számított erre, így aztán küldött egy levelet személyesen Leighnek, amiben leírja, hogy mennyire várja már a közös munkát. Leigh dühösen hívta fel az ügynökét azzal, hogy számára fontosabb a Welles-szel való munka, mint a gázsi. Leigh szívesen emlékszik vissza a produkcióra: memoárjában meséli  el, hogy két héttel forgatás előtt elvonultak próbálni, ami alatt átírták saját szájuk ízére a forgatókönyvet, és hogy Welles mindig nyitott volt a színészek javaslataira.
  • Ehhez képest egyáltalán nem volt biztos, hogy Welles rendezi a filmet. Először csak színésznek vették fel a produkcióhoz, de egy félreértés miatt Charlton Heston azt hitte, hogy Welles a rendező is, és nagyon megörült ennek. Hogy Heston elégedett maradjon, Albert Zugsmith producer végül megtartotta Wellest rendezőnek is. A végeredménynek ő maga nem feltétlenül örült: amint az előbb kiderült Leigh visszaemlékezéseiből, Welles alaposan átírta a könyvet – így lett Heston amerikai ügyészből mexikói rendőr, Leigh pedig pont fordítva: mexikóiból amerikai. Még a helyszínt is kicserélte, Kaliforniából a mexikói határra helyezte át a cselekményt, ráadásul mindent eredeti helyszíneken akart forgatni (nem mindig jött össze, de a filmben tényleg csak egyetlen stúdióban forgatott jelenet van). Apropó, Mexikó: Heston élete egyik legnagyobb kihagyott ziccerének tartja, hogy a filmben nem spanyolos akcentussal beszélt.
  • Mondani sem kell, hogy a film megbukott az amerikai pénztáraknál – Európában persze siker volt, ahol az éppen kibontakozó francia újhullám rendezői és kritikusai hatalmas elismeréssel fogadták. Sőt, levetítették a brüsszeli Világkiállításon is, ahol fődíjat kapott a Jean-Luc Godard és Francois Truffaut által elnökölt zsűritől – mindketten csak eztán készítették el első nagyjátékfilmjüket. A világkiállításos affér sem volt egyszerű: a stúdió nem akarta levetíteni ott, de a forgalmazási osztály feje annyira bízott a filmben, hogy mégis beküldte. Amikor a film fődíjat nyert, a forgalmazási munkatársat jutalomképpen kirúgták.
  • Nem ez volt az egyetlen vetítés, amit le akartak tiltatni: az 1998-as restaurált verzió Cannes-i vetítését maga Welles lánya, Beatrice akadályozta meg, a bemutató előtt egy nappal. Az örökös egyik kedvenc szórakozása az, hogy pereskedéssel fenyegetőzik és letiltja az apuka filmjeinek vetítését.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó