Ahogy a nagykönyvben meg van írva?

Paolo Genovese: The Place / A hely

Paolo Genovese legújabb kamaradarabját megnézve érezhetünk némi blöffszagot, de a vetítés után többen azon kaphatják magukat a moziból hazafele menve, hogy hosszú percekre mélyen önmagukba néznek, ugyanis a rendezőnek újra sikerült felzavarnia az emberi természet mély kútját.

A Tizenkét dühös ember (12 Angry Men, 1957), a Nem félünk a farkastól (Who’s Afraid of Virginia Woolf?, 1966), a Mentőcsónak (Lifeboat, 1944), Az öldöklés istene (Carnage, 2011), a The Sunset Limited (2011) mind olyan egy helyszínen játszódó történetek, amelyek élesben vizsgálják az emberi kapcsolatok szövevényességén keresztül a moralitás, az etika, az erkölcs problémaköreit. Genovese előző, igen sikeres arthouse-bravúrjában, a Tökéletes idegenekben (Perfetti sconosciuti, 2016) az előbb említett filmek nyomdokaiba lép: összezár egy baráti társaságot egy szobába, a tagok megfogadják, hogy azon az estén minden telefonos üzenetüket és beszélgetésüket feltárják egymás előtt. Természetesen a közösséget formálók álságossága és képmutatása kendőzetlenül feltárul. Míg a Tökéletesen idegenek megmarad a realizmus talaján, értsd: a film akár meg is történhetett volna, addig A hely – ami egy amerikai tévésorozat, a The Booth at the End (2010- ) összezsúfolt narratívája –  elemelkedik a valóságtól és a misztikum világát nyitja meg.

Mondhatni azt is, hogy A hely egy cseppet sem könnyed misztérium- és moralitásjáték, a mindennapok elemeiből szőtt metaforikus díszletben. A cím egy belvárosi kávézó neve, amelynek egyik asztalánál ül egy férfi, akihez különböző „kuncsaftok” érkeznek, azzal a reménnyel, hogy a különc alak teljesíti kívánságaikat. A rejtélyes öltönyösnél megforduló tíz szereplőnek különböző vágyaik vannak: lehetetlenebbek és valószerűbbek, kisebbek és nagyobbak, bűnösebbek és tisztábbak. A „mágus” senkinek sem mondd nemet, viszont ahhoz, hogy a kért óhajok beteljesüljenek, feladatokat oszt a kérvényezőknek. Belenéz asztalán fekvő könyvébe, amelyből kiolvassa, hogy mi is a pontos teendő: a rendőrnek el kell tussolnia egy testi bántalmazás bejelentését, hogy egészséges kapcsolata legyen dacos fiával; a vak fiatalnak meg kell erőszakolnia egy nőt, ha újra látni akar; az apácának teherbe kell esnie, hogy újra megtalálja Istent; a szépségre vágyó nőnek rabolnia kell; a beteg gyereke életét féltő apának egy kislánnyal kell végeznie; az autószerelőnek egy címlaplánnyal való egyszeri kalandért meg kell védenie az előbb említett kislányt; a boldogtalan, de fiatal feleségnek tönkre kell tennie szomszédja házasságát, hogy sajátja rendeződjön; az idős asszonynak bombával kell ölnie, ha azt akarja, hogy Alzheimer-kórban szenvedő férje újra öntudatra ébredjen.

Az én-idegen és amorális feladatokat osztó férfi kvázi mindenhatósága Goethe Mephistóját is eszünkbe juttathatja, de A hely lakója az erkölcsi integritás feladását csak felveti az odajáróknak, a megváltás lehetségességével: nem kísérti, nem veszi rá a segélykérőket a mindent jelentő alku megkötésére. Ahogy ő fogalmaz „csak a minden halandóban ott lapuló belső szörnyek táplálását” végzi, amelyet az embereknek kell felébreszteniük vagy lecsitítaniuk magukban, sőt: bármikor érvényteleníthetik a „szerződésüket”, következmények nélkül. Tehát a döntés ki van szervezve a jót és rosszat, a helyeset és helytelent megmutató belső iránytűkre, amelyeknek mánusai mindenkinél másképpen fixálódnak. Minden egyes figura narratívájának apropóján megmérheti saját magát a néző a gyarlósági mércén.

Ha teljességében szemléljük A helyet, akkor nehéz felhúzni az értelmezését egyetlen feszes húrra, ugyanis a filmben több a kérdés és az áthallás, mint a konkrétum. A részletek nem állnak össze egyértelmű képpé, a megoldáskísérletek sok lyukon kifolyhatnak különböző terepekre: a keresztény teológiától a különböző, más hitbéli keretrendszerektől a pszichológiáig, de mindegyik felől bátran kiindítható valamiféle értelmezési kísérlet. Tipikusan olyan alkotásról van szó, amely órákon át téma lehet kocsmaasztaloknál: lehet vitázni determinizmusról, sorsszerűségről, egyéni és kollektív felelősségről, istent játszó halandókról stb., avagy a „nagy kérdésekről”, amelyekre az emberiség folyamatos válaszkeresésben áll történelmének origója óta.

A hely dialógus-alapú, karakterekre építő, szigorúan egy helyszínre sűrített megoldásai miatt tökéletesen megállná a helyét színházi produkcióként is. Ezt a „játékot” bármikor hasonló hatással meg lehet szervezni előadótermekre is, ahogy az első bekezdésben megemlített alkotások java is megkapta a helyét mindkét médiumban. Genovesétől pedig várjuk a következő olyan remeket, amely akár kultikussá is érhet.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó