Amerikai anzix

Ethan és Joel Coen: The Ballad of Buster Scruggs

Joel és Ethan Coen húsz-huszonöt év gyűjtögetés után döntött úgy, hogy a meg nem valósított történeteiket filmmé gyúrják össze. A Buster Scruggs balladája nem csak a tesók első digitális technológiával készült munkája, de egyben első közös projektjük is a Netflix-szel. Ugyan a rendezőpáros ragaszkodott a „hagyományos” premierhez, a novemberben bemutatott szkeccsfilm azonban alapvetően csak online érhető el.

Mármint ha nevet akarnánk adni annak, amit Coen-ék a Buster Scruggs balladájában csináltak, akkor talán ez lenne a legpontosabb műfaji körülhatárolás. Azonban ellentétben a szkeccsfilmek zömével, nincs olyan történetszál, esemény vagy szereplő, amely összekötné a hat elbeszélést, ráadásul a helyszínek és az időpontok sem igazán meghatározottak. Ennél fogva a western műfaját leszámítva nincs olyan kézzelfogható elem, amely összetartaná az egyébként is elég különböző hangulatú és stílusú epizódokat – a film azonban mégsem válik darabossá vagy egyenletlenné.

Coenék már egyből az első történetben (mindössze pár perc leforgása alatt) felmondják nemcsak saját filmográfiájuk, de a klasszikus western stílusjegyeit is – és természetesen még csavarnak is rajta párat. A címadó Buster Scruggs (Tim Blake Nelson) fehér kalapban és makulátlan ruhában lovagol a pontosan nem megnevezett vadnyugati tájban, miközben nem tűnik többnek egy naiv, énekelgető idiótánál. Hamar kiderül azonban, hogy joviális viselkedése ellenére a tettei kifejezetten gonoszak, szinte démoniak. A rendezőpáros egyébként sem rest túlvilági (vagy legalábbis annak tűnő) elemeket felvonultatni a filmjeikben, és hát hol máshol jönne ki ennyire tökéletesen a szinkópa, mint egy westernben. Coenék annyira otthonosan navigálnak a műfaj topológiájában, hogy az epizódról lehetetlen eldönteni, hogy az a klasszikus vagy inkább allegorikus-revizionista műfaj előtt tiszteleg, esetleg valamelyik paródiája. Ugyanis nem csak az eredeti (fehér kalap – fekete kalap), hanem a leonei értemben vett jó-rossz (rossz-rosszabb) ellentét is megjelenik benne.

A második történet legalább ugyanolyan homályos keretek között játszódik, mint az előző és körülbelül ugyanannyira megfogható. Az epizód főhőse (James Franco) is egy magányos épületnél – ezúttal egy banknál – kezdi a történetét, majd egy névtelen városban fejezi be. Minden kavalkád és kakofónia ellenére az első két sztori olyannyira absztrakt, hogy felmerül a kérdés, vajon nem pont ez fogja-e össze az epizódokat. Coenék történetei ugyanis hiába álcázzák magukat novelláknak, valójában inkább olyanok, mint a klasszikus kínai tanmesék: volt egy ember, aki bankot rabolt, ezért felakasztották. A történetek azonban pont ezért nem is érnek véget igazán és akaratlanul is átvisszük őket a következő epizódba, ahol még akkor is gondolkodunk rajtuk, amikor a másik már bőven elkezdődött.

A Buster Scruggs balladájában megjelenő Vadnyugat nem egy pontos helyszínt vagy történelmi korszakot jelöl, sokkal inkább azt a kulturális referenciapontot, amely (valódi mítoszok híján) egységet adott az országnak. Ezt a törekvést támasztja alá a történetben a természeti környezetből előbújt random épületek és névtelen városok. A téma ilyen megközelítése távolról sem ismeretlen a minnesotai testvérpár előtt, hiszen „valódi” westernjeik mellett (Nem vénnek való vidék, A félszemű) eltorzítva szinte minden filmjükben fellelhetők a műfaj alapvető jegyei. Tágabb értelemben véve az is célja a westernfilmeknek, hogy a vadnyugati élet keménységét, nehézségeit bemutassa, és ez a Buster Scruggs balladájában is visszaköszön. Ahogy haladunk előre, a történetekben egyre inkább átveszi a hatalmat a realizmus, ugyanakkor mindegyikben megmarad valamilyen túlvilági felhang is – nyilvánvaló, hogy Coenéknél a kettő összetartozik. Bár elsőre úgy tűnik, hogy nincs túl sok természetfeletti egy idős aranyásó küzdelmeiben vagy egy Oregon felé guruló karaván történetében, ám mivel a történelmi és földrajzi keretek soha nem kapnak fix behatárolást, a téma végig nyitott marad.

Ugyancsak tipikus Coen-stílusjegy a többrétegűvé tett elbeszélés: a Buster Scruggs balladájában nem csak a film nyitó- és zárókockája jelenti a történetmesélés kereteit, hanem az abban feltűnő novelláskötet is. Amely könyv ráadásul nem is feltétlenül fiktív, hiszen az író-rendezőpáros összegyűjtött történeteire, azaz tulajdonképpen a mű születésére is reflektál. Nem véletlen, hogy a könyvben szereplő illusztrációk visszatérnek egy-egy gyönyörű, tablószerű beállításban, ahogy az sem, hogy Buster Scruggs narrációja még egy elbeszélés-szintet illeszt az első sztoriba. Ezzel Coenék nem csak többrétegűvé tették a film narratíváját, de átjárókat is létrehoztak közöttük.

Hiába a tévés sorozatok népszerűsége, a Netflixes filmforgalmazás továbbra is szokatlan, pláne ilyen kaliberű rendezők esetében. A streamelés gyakorlatilag átvette a tévé szerepét, de valamiért mégis presztízsveszteségnek érezzük, ha egy-egy alkotó kvázi-tévéfilmet forgat mozifilm helyett. Pedig egy olyan évtizedben, amelyben a stúdiók gyakorlatilag csak szuperhősös filmet hajlandóak bevállalni, a látszólagos visszalépéssel mindkét fél csak nyerhet (lásd még Alfonso Cuaróntól a Romát). Ráadásul a rövid időtartamú részekhez szok(tat)ott nézők számára a Buster Scruggs balladájánál nem is kell jobb kapudrog a Coen-filmekhez.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó