Amerikai fogócska

Jeff Tomsic: Tag / Haverok harca

Végig ott lebeg az amúgy közel sem rossz Haverok harca körül az kellemetlen érzés, hogy ezek az évtizedeken keresztül fogócskázó bájos megszállottak valami bátrabbat, többet, jobbat érdemelnének.

Nehezen érthető, hogy mi tartott ennyi ideig, hiszen a Haverok harcának két-három nappal az alapjául szolgáló 2013-as Wall Street Journal-cikk után mozikba kellett volna kerülnie, annyira sajátos ez a történet, melyben pár gyerekkori barát megfogadva, hogy soha nem veszejtik el gyermeklelküket, minden évben rendez egy fogócska-bajnokságot. Az mindegy, hogy már 30-40 évesek és nem élnek egy városban, nem mindennapi éves szertartásuknak kor- és földrajzi határa ugyanis nincsen, ráadásul etikai-morális béklyók sem akadályozzák már meg őket abban, hogy egymást a leghülyébb, legváltozatosabb, legviccesebb módokon lepjék meg, támadják le és kapják el (az ezeket sorjázó klip a film egyik legviccesebb darabja). Több mint három évtizeden át játszottak egymással, a Haverok harca pedig az utolsó nagy fogócskázás története, melyben a csapat célja, hogy végre megfogják 30 éve megfoghatatlan társukat a játék végét és a talán a haveri társulás tragikus felbomlását is jelentő esküvője előtt.

Nagyon jó ez a sztori, még akkor is, ha Jeff Tomsic rendező, valamint Rob McKittrick és Mark Steilen forgatókönyvírók jelentős dramaturgiai zanzával és számos elrugaszkodott fordulattal álomgyári parádézássá egyszerűsítették ezt az egyértelműen dokumentumfilmes formáért üvöltő példás őrületet (a stáblista előtti eredeti felvételek láttán ebben nehezen kételkedhet bárki). A fogócskázó felnőttek történetének így van egy feszesen pergő, ugyanakkor sokat látott, tankönyvszagú íve (menetrendszerű drámai fentekkel és lentekkel), ami formulaszerűségének köszönhetően ugyan el tudja ragadni a nézőt, de mégis végig ott lebeg a film körül az kellemetlen érzés vagy tudat, hogy ezek a bájos megszállottak valami bátrabbat, többet, jobbat érdemelnének. Kellemetlen dolog ez, hiszen mintha a kritikusnak soha semmi nem lenne elég jó, még akkor sem, ha valami – jelen esetben a Haverok harca – közel sem rossz.

A Haverok harca ártalmatlanságában is negédes üzenetének – „azért öregszünk meg, mert elfelejtünk játszani” – didaktikus túlhangsúlyozásával a film a szereplők barátságának mélyére kíván ásni, és noha jó néhány elcsépelt, de mégis megérintő igazságra világít így rá ügyesen a film, mindezt mégis rendre szétbarmolja a szerzők felületessége. A fogócskázást, mint a hősök közötti komplikált viszonyrendszer metaforikus vezérmotívumát alárendelik a néha üdítően, néha meg bénán zsáneridegen akciójeleneteknek és a többnyire valóban rohadt vicces párbeszédeknek és helyzetkomikumnak (nem lesz népszerű gondolat, de akkor is: több elvetéléses poént a mozikba!). Pedig a játék lényege, hogy a barátok egymás ellen, de mégis egymással vállvetve küzdjenek a felnőttség fásultságának mindennapi démonaival, mindeközben viszont a játék a nősülés előtt álló Jerry (Jeremy Renner) számára mintha már nem is lenne játék, mintha barátságuk nem is lenne igazi barátság: csupán egy kihívás, amit még utoljára, a házasélet (a felnőttség) előtt teljesítenie kell. Egymást kell elkapniuk, de közben egyre csak távolodnak egymástól. Sajnos csak érintőlegesen kerül szóba mindez, pont annyira, hogy fájjon a részletező kifejtés hiánya. De legalább röhögünk.

Ugyanez a helyzet a többi főszereplővel is. Épp annyira vannak körbeírva, hogy szeressük őket, hogy együtt viháncoljunk velük (ami tök jó), de mindegyik figura bír olyan jegyekkel is, melyeket elmélyítve nem csupán karakterük vált volna emberibbé, de magát a filmet is az egekbe emelhették volna. Félreértés ne essék, a színészek egytől egyig nagyot mennek a saját komfortzónájukon belül. Ed Helms soha nem lesz igazán kiemelkedő komikus, de a sztori motorjaként viszi a filmet, Jon Hamm becsülendően mutat be Don Drapernek, Hannibal Buress a csodás Broad City-ben látott karakteréből továbbra is kihozza a maximumot, Jake Johnson veterán humoristaként most éppen egy stoner porhüvelybe lehel életet, Isla Fischer imádnivalóan őrült (Rashida Jones viszont üresben áll), Jeremy Renner pedig láthatóan tobzódik a talán túlságosan is rászabott akcióhős-bújócskázó szerepben. Öröm őket nézni, látszik, hogy hatalmas poén volt a forgatás, és ez az, ami miatt a Haverok harcából árad az őszinte életigenlés, az önfeledt jókedv, a lazaság. Mindezt a Guy Ritchie-t idéző vagány lassítások és csontrepesztő zúzások, a súlyos hip-hop számok, az Apatow-istálló improvizatív dialógusai sok esetben képesek felerősíteni, de sajnos akadnak bőven olyan jelenetek is, melyekben a bukdácsoló stílus miatt nem áll össze értelmezhető atmoszféra, melyek egyszerűen szarul vannak vágva, slendriánul vannak keretezve, erőltetett stílusparódiaként döglődnek a film testétől elcsatolva, vagy épp eldobható, egyszer használatos viccekkel kompenzálnak valamit, ami épp hiányzik.

A felnőttbarátság-felnőttjáték érdekes párhuzamát egyébként a szintén nemrég bemutatott és szintén kifejezetten eredeti Éjszakai játék (Game Night) sokkal okosabban, következetesebben, humorosabban és merészebben vizsgálja, de a Haverok harca is becsületes próbálkozás: nem heréli ki a kitűnő alaptörténetet, ugyanakkor nem is tud ahhoz méltóvá válni.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó