Az internet réme egy arctalan senki

Sylvian White: Slender Man - Az ismeretlen rém

Sylvian White rettenetesen béna filmje akaratlanul reflektál a Slender Man-mítosz kifulladására.

Tele van az internet brutálisabbnál brutálisabb creepypastákkal. Annak ellenére azonban, hogy az Eric Knudsen (azaz „Victor Surge”) által 2009-ben megalkotott Slender Man valóban a közösségi oldalak, üzenőfalak, fórumok, blogok tábortüzeinek egyik legnépszerűbb és kreatívabb változataiban valóban rohadtul ijesztő réme lett, az arctalan, emberietlenül nyúlánk, botorkáló, öltönyös szörnyalak közel sem a legérdekesebb, avagy filmre legjobban adaptálható creepypasta-szülemény (érdemes inkább a Channel Zero felé tekintgetni). A Slender Mant pontosan a creepypastákat mozgató folyamatos copy-paste (innen a retardált elnevezés) tette túlságosan is általános gonosszá. Eleinte kisgyerekeket kényszerített mindenféle tudatcsesztető módokon tragikus áldozathozatalra, de vannak olyan verziói is, amelyekben agymosott gyerkőcöket rabol el, és van, hogy csak simán legyilkolja az apróságokat.

Idővel a horrortörténelem minden második elcsépelt rémalakjának karakterjegyeivel slendriánul összepingált korcsdémonná vált, aki mindennek ellenére volt annyira meggyőző, hogy két 12 éves hülyelány 2014-ben majdnem halálra késelte a nevében osztálytársukat. Az elmegyenge kislányok méltó büntetésüket ülik, azért viszont, hogy elszarták az amúgy sok esetben mesterien megírt creepypasták hitelét és közvetve hozzájárultak egy dögunalmas horrorfilm elkészültéhez, sajnos nem kaptak plusz éveket. A társukat 19-szer megszúró csitrik történetét feldolgozni próbáló Slenderman: Az internet réme életre kel (Beware the Slenderman) című dokumentumfilm is csapnivaló volt (ellentétben a Slender című irdatlanul befosató videójátékkal), azonban még ez az alaposnak egyáltalán nem nevezhető film is értékelhetőbb, mint az, amit a jobb sorsra érdemes „karcsú emberrel” Sylvian White művelt.

Akiknek fingjuk sincs a Slender Man-mítoszról, csak unottan pislognak majd, hogy ez mégis most miért nagy valami. Azok ugyanakkor, akik olvastak jó Slender Man-sztorikat, más okból kifolyólag fognak unottan pislogni: White és David Birke forgatókönyvíró ugyanis szócikket adaptált a Wikipédiáról, azt is nyomorultul. Említésre szinte méltatlan története A kör tahó koppintásából bomlik ki: középsulisok megnéznek egy megátkozott netes videót, ami megidézi a címbeli szörnyet, aztán juj meg jaj, az egyik lány eltűnik a Félelmetes Erdőben és megindul a finoman szólva is sokat látott, eldobható horror, ami olyan fertelmesen ismerős, hogy a horrorságát azon nyomban el is veszti. Két kíméletlen órája alatt az erősebb idegzetű nézők a nagybetűs unalom mélyhipnózisában várják a katartikus erővel berobbanó stáblistát, a gyengébbek pedig a feloldozó, megtisztító halált.

Érdekes azonban az, hogy White filmje – nyilvánvalóan akaratlanul – remekül reflektál a Slender Man-mítosz kifulladására. A jól öltözött démon megidézése után megőrülő fiatalok motívuma – a megannyi frankó creepypasta nyomán – kitűnő alap lehetett volna egy sokkoló pszichotrip kifejtésére, ehelyett azonban a szerzők a legfárasztóbb, legdebilebb horrorsémák és formulák logikátlanul egymásra hányt sorába kopipasztázzák be gonosztevőjüket. White következetlen és trehány rendezésében a Slender Man elveszti metaforikus szörnyszerepét. Nem egyfajta rémisztő szocio-kommentár a tudatot kiüresítő webmételyekről, nem az óvatlan gyerekekre oly veszélyes internet démonaként ijesztget, hanem mint egy kretén kültelki suttyó, a közért sarka mögül előugorva. A Slender Man az a film, amiben a címszereplő érezhetően nem készült fel címszerepére, egy minden értelemben arctalan senki, akiről a szerzők nagyon el akarják hitetni, hogy érdemes volt adaptációjuk főszerepére. Ezt látni pedig minimum kínos.

A creepypasták szörnye mindig kistiniket kapott el, itt viszont valamiért majdnem-felnőtteket vegzál a túlvilágra. Ebből a kompromisszumos alaphelyzetből pedig a szerzők mintha ki akarnának préselni valamiféle inadekvát felnövés-metaforát is (nem szívesen, de itt meg kell említeni a Valami követet) utalva a fiatalság múlandóságára. Nem mintha a Slender Mannek bármikor bármilyen köze lett volna ilyesmihez. A metafora nyilván kibontatlan marad, miközben a főszereplők lábujjhegyen mászkálnak házakból ki-be, erdőből ki-be, a néző meg az ingatag és széteső hangulat, a suta kivágatok, az ordenáré vágások, az alulvilágított beállítások, a rettenetes hangeffektusok (lehetett volna vajon még több padlórecsegést és faágropogást használni?) káoszától alig érzi az értékelhető pillanatok kellemes melegségét. A szereplők teljesen logikátlan tetteiktől eltekintve szerethetők, a perspektívával játszó könyvtári jelenet ügyes, ahogy a kórházi folyosó szekvenciája is borzongatóan bizarr. Mindez sajnos csak még kellemetlenebbé teszi a késelő lányok bulvártörténetét bénán kizsákmányoló Slender Mant, hiszen így a saját arcunkat harapdálva nyugtázhatjuk, hogy valakinek itt volt pár jó ötlete, amiket mélyre temettek ebben a feleslegesen összelapátolt nagy kupac szemétben. Kár érte, hiszen a gógyisabb megmozdulások nélkül a Slender Man lehetett volna egy egységesen szar film.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó