Borat Reloaded

Sacha Baron Cohen: Who Is America?

Cohen új tévésorozatában megpróbálja überelni, azaz trumpolni eddigi műsorait, sok aspektusában meglehetős sikerrel.

Pár éve még úgy volt, hogy Sacha Baron Cohen bújik Freddie Mercury bőrébe (vagy legalábbis a sztreccsgatyájába) a Bohemian Rhapsody-ben, aztán a brit komikus hajbakapott a Queen még életben lévő tagjaival a leendő zenekari mozi kapcsán, és lecserélték a Mr. Robotos Rami Malekre. Ezek után mindenki kedvenc Boratja eltűnt. Időnként felbukkant ugyan amerikai helyi hírekben, amint átsminkelve is felismerték fegyverásárlás közben, de a Showtime csatorna érthető okokból ügyesen titokban tartotta ­­­– csak az új sorozat premierje előtt pár héttel kezdve a titokzatos píárt –, hogy mire készül a 21. század (egyelőre talán) legnagyobb provokatőre.

És mire? Nagyjából a Da Ali G Show-ból és az abból inspirálódott filmekből ismert formátumról van szó: Cohen áldokumentarista (azaz áltévéműsoros) beszélgetős stílusban, különböző sminkek és akcentusok mögé bújva szívatja az embereket, legyen az gyanútlan járókelő vagy néhány plusz népszerűségi pontocska reményében interjút vállaló politikus/közéleti személyiség. A korábbi tévéműsortól és annak filmjeitől eltérően itt nem a Cohen által kitalált perszónák vannak megtéve címadónak (a majdani néző fantáziájára hagyva, hogy majd mit fogyaszthat pl. a Brüno cím alatt), hanem ezúttal már a cím is provokál, mégpedig egy kérdéssel: Kicsoda Amerika? Hamis a kérdés által keltett illúzió: természetes, hogy nem szociografikus igénnyel készül egy efféle átverős műsor, de azt legalább megtudjuk, hogy a „kicsoda Amerika?” kérdésre a válasz újabb „kicsoda?”-kérdések sorozata. Amerika a lakóit jelenti, a lakói pedig néha rasszisták, néha elvakultak, néha bunkók, és szinte mindig átverhetőek ­– néha viszont meglepően józanok, még egy Cohen-féle rafinált bohóc csapdájában is.

Cohen most nem elégszik meg három kitalált karakterrel, a sorozat eddigi öt epizódja alatt már hat ilyen figurát ismerhettünk meg, mindegyik egy-egy jól kitalált, jellegzetes vonással reflektál valamiféle társadalmi defektre. A doktorival is rendelkező Billy Wayne Ruddick Jr. egy Trump-hívő újságíró, aki különböző „összeesküvéseket” próbál meg leleplezni. Nagyjából az Infowars-os Alex Jones paródiája (mínusz az üvöltözés), és leginkább a republikánus politikusok közül szedi áldozatait, akik közül néhányat sikerül is alaposan megszívatni, de olyan is akad, aki kevésbé hagyja magát. Gio Monaldo egy olasz divatfotós playboy, aki a hiúság főbűnébe esőkkel – jellemzően celebekkel, vagy wannabe­-celebekkel – gúnyolódik, például úgy, hogy photoshop-montázst készít a lefotózott hírességgel, amint az kamu alamizsnát oszt valamelyik random afrikai országban. Rick Sherman egy brit akcentusú piti gengszter, aki nemrég szabadult a börtönből, és művészetek segítségével próbál visszailleszkedni a társadalomba: itt jellemzően a sznobok kerülnek pellengérre – az a jelenet hamar kultikussá válhat, amint egy nightclub közönségét sikerül lefagyasztani börtönszodómiát elkövető férfiak hangjainak „kreatív” zenei felhasználásával. Talán a leggyengébb karakter OMGWhizzBoyOMG!, egy finn youtuber, aki a kicsomagolós videók paródiájában próbálja kiugrasztani a meghívottakban rejlő rasszistát.

A két legzseniálisabbat hagytam a legvégére: Dr. Nira Cain-N’Degeocello genderszakos egyetemi oktató az erőltetett pécéizmus paródiája, aki a „Hillary Clintontól ellopott választás” után ered (jellemzően biciklivel) az országnak, hogy szélsőbalos ideológiai paródiákkal kerekítse ki a szemeket, legyen az pedofília vagy bármi más, amivel az interjúalanyt alaposan le lehet fagyasztani. Erran Morad pedig egy izraeli katona, volt Moszad-ügynök, aki „terrorista-elhárítás” tantárgyból ad magánleckéket fegyverbolond amerikaiaknak, jellemzően olyanoknak, akik életükben nem láttak arabot sem, nemhogy terroristát. Legutóbbi karakter az egyik legerősebb, és ő váltotta ki eddig a leghangosabb reakciókat: olyan személyiségeket sikerült csőbe húzni a bakancsos, terepgatyás keményfiú figurájával, mint Dick Cheney, az USA volt alelnöke, vagy Jason Spencer, egy Georgia állambéli republikánus képviselő. Utóbbi annyira hülyét csinált(atott) magából a műsorban, hogy augusztustól le kellett mondania. Ha más erénye nincs is Cohen új sorozatának, ez a fajta politikusgyomlálás mindenképp az.

Vannak persze más erényei is: időnként hajmeresztően vicces. Néha a Cohen által játszott karakter miatt az (ilyenkor jellemzően a meghívottak tűnnek meglepően normálisnak), néha pedig a meghívottakon lehet harsányan röhögni. És persze olyan is van, amikor egyikük sem különösebben vicces. Ilyenkor gondolkozunk el azon, hogy mekkora munka lehetett összerakni ezt a műsort: hány meghívottnak eshetett le közben, hogy ő most éppen megszívatva van? Hány százaléka lett használható a leforgatott nyersanyagnak? Ennek fényében csak még elképesztőbbnek tűnnek azok az emberek, akik szemrebbenés nélkül belemennek olyasmibe, mint például vaginabugyi hordása a kanos bevándorló mexikóiak megtévesztése végett, vagy a csecsemők állig felfegyverzése.

Cohen nem úgy próbál meg túllépni Boraton, hogy másvalamit csinál, hanem úgy, hogy ugyanazt csinálja, csak még durvábban, még relevánsabban, még naprakészebben, méginkább pengeélen táncolva. Igen, sokszor ízléstelen – de ennek a fajta politikai entertainmentnek, amivé silányult az (nemcsak) amerikai közbeszéd (gondoljunk csak a jelenlegi elnök és fő kihívója kampányaira), már rég nem az ízlés a fő szervezőelve. El lehet gondolkozni azon is, hogy mennyire etikus ez a fajta non-újságírás (nem lennék a Showtime csatorna jogi csapatának a helyében), de az a tény, hogy híres és egyáltalán nem híres amerikaiak garmadáját ennyire könnyű elvakítani az olcsó, könnyed, tizenötperces hírnév ígéretével, sokat elárul róluk. És ezáltal arról is, hogy kicsoda Amerika – így hát Cohen valamilyen formában mégiscsak beváltja a címben feldobott, kérdésnyi ígéretet.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó