Csak sikerült belecsempészni a drogháborúba Hollywoodot

Stefano Sollima: Sicario: Day of the Soldado / Sicario 2: A zsoldos

A minek kell mindennek folytatást gyártani? című örökzöld kérdés aktuális elszenvedője: Sicario 2.

Denis Villeneuve 2015-ben egy végtelenül okos filmet készített a drogháborúról: úgy mesélt az elmondhatatlanról, ahogy az keveseknek sikerült eddig. A befalazott hullák és a megcsonkolt katonatestek csak másodlagos díszletei volt annak, ahogyan a mexikói határvidék reménytelenségét bemutatta: a bőrünk alá kúszott az ott élők mindennapjait belengő állandó fenyegetettség, a senkit nem kímélő korrupció és a lakosságon csattanó következmények ostora, amitől a sokat látott kommandósoknak is csak az öklendezés és a maximális tehetetlenség jutott. Villeneuve a film nem várt sikere után köszönte szépen, de más vizekre evezett: az Érkezés után Roger Deakins operatőrrel együtt nekiállt inkább a Szárnyas Fejvadász 2049-nek.

Stefano Sollima nem csak egy szerencsés fickó, aki épp jókor volt jó helyen, amikor a rendezői székről döntöttek: az olasz alkotó tévésként kezdte a karrierjét, olyan csatornák számára készített háborús övezetekből riportokat, mint a CNN vagy a CBS. Ez meghatározta későbbi karrierjét is, a köztudatba akkor épült be a neve, amikor Roberto Saviano bestselleréből, a Gomorrából tévésorozatot csinált és megmutatta, hogy igen jó érzékkel tud alászállni az alvilág mocskos bugyraiba. A forgatókönyvírói poszton az a Taylor Sheridan maradt, akinek az első rész történetét is köszönhetjük, ám pont ezen a ponton akadtak olyan egyenletlenségek, amik érthetetlennek tűnnek az első rész tűpontos forgatókönyvéhez képest.

Az első résznek ugyanis a bivalyerős hangulatteremtés mellett a történetvezetés és a sallangmentesség az erőssége. Emily Blunt karakterével együtt merült el a néző abban a reménytelenségben, ami nélkülözte az összes, előszeretettel durrogtatott drogháborús klisét. Ehhez képest a második rész eggyel távolabb lép, a jelenség globális mivoltára mutat rá, még az Iszlám Állam is belekeveredik, a szomáliai kalózokról nem is szólva. Mégsem mond erről semmi többet vagy újat, hanem gyorsan visszamenekül a határmenti viaskodás színterére. Ebbe helyezi puskaporos hordóként a drogkartell fejének a lányát, akit el kell rabolni, majd a gyorsan fellobbanó káoszból kimenekíteni. És ezeken a szinteken esik bele a hollywoodi klisék világába az a történet, amelynek kifejezetten az volt az erőssége, hogy hűen mutatta be: ebben a világban nincsenek fehér lovagok, könnyfakasztó bajtársiasság, önfeláldozó bérgyilkosok, csodás megmenekülések. Innentől kezdve ez már nem egy olyan húsbavágó élmény, ami épp a valószerűsége miatt vág pofán a vászonról, hanem egy újabb hollywoodi film. Ezt húzza alá a finálé is: a valóság nem szokott olyan bugyután megágyazni a folytatásnak, ahogy teszi ezt a vége, mert az már nyílt titok, hogy készül majd a harmadik rész is.

Ebből fakadóan szintén érthetetlen, hogy Benicio del Toro karakterével hogy lehetett ennyire félresiklani. Alejandro maga volt a nagybetűs rejtély, a drogháborúk két lábon járó lenyomata, akivel lehetetlen azonosulni, mégis volt benne valami szerethető és mérhetetlenül izgalmas, ami miatt még többet akartunk róla tudni. A színész természetesen itt is remekel, del Torónak elég hármat mordulni és néhány buldogos pillantást vetni, hogy kilóra megvegyen bárkit, mégis érthetetlen, hogy miért kellett ebből remek karakterből a film második felére hirtelen kedves öreg medvébe öltött fegyveres erkölcscsőszt csinálni. A Josh Brolin által alakított Matt legalább ugyanaz maradt: a film csekély mennyiségű humorforrását kötelezően hozza, ráadásul karaktere sem hazudtolja meg önmagát.

Erős túlzás lenne persze azt állítani, hogy a Sicario folytatása egy rossz film, hiszen nagyon is ígéretesen indul – ám a fő konfliktus kirobbanásától kezdve lassan kifolyik az irányítás az addig biztosan dirigáló kezek közül. A kezdeti képsorokban letaglózóan mutatja be, hogy az első részben látott, általunk szerencsére csak távolból ismert terror miként kígyózik be a gyanútlanul vásárolgató emberek közé egy szupermarketbe, hogy aztán cafatokra tépjen mindenkit. A hangulatteremtésben továbbra is élen jár, ám a végére mégis egy hollywoodi mozivá válik, miközben az első rész erőssége pont abban nyilvánult meg, hogy Emily Blunttal együtt tudtunk elképedni a cudar valóságon.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó