Dehogyis Star Wars-utalás…

Jennifer Yuh Nelson: The Darkest Minds / Sötét elmék

Talán erőset mondok, de a kutyafáját! Hogy lehet az, hogy elég egy young adult-könyvszéria darálóján átgyúrni egy történetet, majd vászonra adaptálni úgy, hogy szinte egy az egyben ugyanazt a filmet kapjuk vissza, csak éppen bántóan egyszerű közhelymasszává silányítva egy réges-régi történetet – és ez ne minősüljön plágiumnak?

Nem arról van szó, hogy a mára már régen túlduzzasztott Star Wars-széria nyitóépizódja eredeti alkotás lenne, hiszen az egyik leginkább „hommage-okkal” terhelt korabeli alkotás (a snittről-snittre lemásolt repülés- és lövöldözés-jelenetektől kezdve, az alig átdolgozott Kuroszava-forgatókönyvön keresztül az „örök történetet”, a monomítoszt megidéző karakterfejlődéséig), de talán ez már mégiscsak sok.

A Sötét elmék mindenben átlagos: fiatal (most éppen fekete és lány) főszereplője különleges képességek birtokában van (most épp magas szintű telepatikus és -kinetikus képességekkel rendelkezik, azaz Narancssárga! – ezt a kijelentést nem lehet felkiáltójel nélkül hagyni a film megnézése után), gyerekkorában megpróbálták megölni, de nem jött össze, így aztán az ellenállás éllére áll, és szembeszáll az elnyomó, zsarnoki hatalom (aki most éppen színekbe csoportosítva akarja tartani a táborokban gyerekeket, kéktől a sárgáig, mert a narancssárga szinten már kivégzik az embert) képviselőivel.

Útját segíti egy jóképű kalandorsrác, Liam (Harris… azaz Harris Dickinson) és haverja, akit Charles-nak hívnak, de a barátainak csak Chubs (Sylan Brooks) egy furgon anyósüléséről osztja a komikus feloldozást. A gonoszok pedig üldözik a furgont sokfelé, maguk űr… azaz autóikkal, és végül sor kerül a jóságtól agyonvert főhős, valamint az útjáról letért, nagyreményű és -képességű gonosz összecsapására is, az egészet egy felemelőnek szánt (ezúttal videoklip-szerűen élettelen esztétikával, popzenével és nagy szavakkal) jelenettel koronázva.

A Sötét elmék pedig lehetne ennél több is, amikor a történet-palimpszeszten keresztül kiviláglik néhány eredeti ötlet, megérzi az ember, hogy ebből lehetett volna több is egy utánérzésnél. A főszereplő Re… azaz Ruby (Amanda Stenkberg)  és Kylo Re… azaz Clancy Gray (Patrick Gibson) csatája például kifejezetten kreatív, meg is érdemli, hogy ne lőjem le. Az operatőri munka is teljesen átgondolt, és a film képi világa csak néha megy át stockfilmesen sterilbe. Ugyanakkor lehet, hogy megint csak én vagyok maradi, a nagyzenekari műveket egy fájdalmasan egyszerű szövegű, jellegtelen popszám nem pótolja (és nincs a dalválasztások között semmi galaxisőrzőisen humoros sem), a film zenei része inkább irritáló, mint a történetet elősegítő.

A főszereplők mind igyekeznek élettel megtölteni a kedvesen buta dialógusokat (a hiányzol-szeretlek-bízzbennem tartalmú tőmondatok néhányszor elismételve), ez pedig helyenként sikerül is, a legutóbbi Star Wars-filmekben méltatlanul kevés lényegi szerepléshez jutó Gwendoline Christie például egészen szórakoztató másodgonosz Phasm… azaz Lady Jane szerepében, és a gyerekszereplők is remekül eltaláltak. Azt persze az (óhatatlanul következő) újabb epizódok fogják eldönteni, hogy valóban tehetségesek-e, egyelőre inkább újkori sztereotípiáknak és reklámszereplőnek tűntek gyengébb pillanataikban, de jobb szövegkönyvvel még akár ügyesek is lehetnének.

Majd az utókor dönti el azt, hogy a Sötét elmék lesz-e a 2018-es évek Csilagok háborúja vagy sem, egyelőre csak a történetet és szereplőit koppintották le, meglátjuk, a sikerhez elég lesz-e hosszú távon ennyi.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó