Don Juan, a dán királyfi

Cserhalmi György aránytalan portréja

Cserhalmi örök nyughatatlanként jelent meg a ’70-es évek elején a színpadon és a filmvásznon. Hamlet, Don Juan és Coriolanus szerepében ünnepelte a kritika. A ’80-as években Jancsó, Bódy, Lugossy, András és Tarr „állandó” színésze, majd szinte alkotótársa lett. A rendszerváltás generációjának is meghatározó alakja maradt. Színházcsináló, aki idén, halkan ünnepelte hetvenedik születésnapját.

Pedig ez a nyugalom, csöndesség nem igazán volt rá soha jellemző. Talán csak az a korszak múlt el, amely az ő lázadását még értette? Nem tudni, hogy mikor volt az a pont, amikor berobbant a vászonra és a színpadra. Talán Zolnay Pál Arc (1970) című „felszabadulásfilmjének” ellenállójaként? Vagy Lugossy László Azonosításának (1975) hadifoglyaként? Kétségtelen, hogy Cserhalmi utóbbit tartja első igazi filmszerepének, pedig ország-világ a Rózsa Sándor (1971) című tévésorozat Veszelkájaként ismerte meg. Alakítását azonban modortalannak tartotta. Szerinte nem értette meg Szinetár Miklós rendező akaratát se. Nem érezte jól magát a szerepben, és tagadta, hogy itt fedezték volna fel. „Fiaskóját”, ha úgy tetszik, az alig másfél évtizeddel későbbi Szirmok, virágok, koszorúk (r: Lugossy László, 1984) depressziós Majláth Ferenc főhadnagyának szerepében billentette helyre, akiből egy pillanat alatt előtört a forradalmi hajlam. Önmaga első kiteljesedését a színpadon a Hamletban találta meg. A kritika agyondicsérte, s Cserhalmit sokáig ezzel a szerepével azonosították. A jó szimatú Jancsó Miklós már a Még kér a népben (1971) szerepeltette, de csak a Szerelmem, Elektrában (1974) emelte igazán „jancsói” karakterré. Robbanékonysága örök jellegzetessége lesz, hangja szinte ornamentikusan lángol körbe a színpadon és a vásznon. Nem véletlenül választotta János Vitéz (1973) hangjának Jankovics Marcell is rajzolt vizuális orgiájában. Ám mit érne a hév, ha nem emelkedne művészi szintre?

Cserhalmi nem készült színésznek, pedig szülei színházi emberek voltak (Cserhalmi Gyula és Varga Magda), debreceni lakásukban pár rendező (Vámos László, Lengyel György) és színész is megfordult. Nyughatatlan gyerek volt, mozgását vívással kötötte le, még az ifjúsági válogatottba is bekerült. Tizenkét éves koráig Fülöp György volt az edzője. Sportemberi mivoltát cégérévé váló tornacipőjével máig megőrizte. A pástot Csernák Árpád javaslatára cserélte színpadra, pedig még ekkor is inkább vívóedző akart volna lenni. A főiskolán Békés András osztályába került, de mivel minden tanár más világlátást oktatott, káoszként látta ezeket az éveket. 1971-ben végzett, s ekkor már túl volt jó pár filmes mellékszerepen. Sőt, a Rózsa Sándornak köszönhetően odafigyeltek rá. Debrecenbe került a Csokonai Színház színpadára, amely számára az anyafölddel lett egyenértékű. Nemcsak azért, mert családi kötődése is volt ehhez a színházhoz, hanem azért is, mert úgy érezte, itt válik igazán lényévé a színpad. Shakespeare Rómeó és Júliájában Mercutio karakterét megjelenítve érezte először, hogy mindent tud egy szerepről. Képesnek érezte magát arra, hogy eljusson egy karakter végső lényéhez. Ez kellett ahhoz, hogy tovább gondolható, variálható legyen egy alak. Cserhalmi a Hamlettel tette ezt meg, kétszer is. Először 1977-ben Sándor János rendezésében Debrecenben. A kritika az 1945 utáni színpadra alkalmazások egyik legjobbjának gondolta. A kommunista időszak Shakespeare feldolgozásai mind társadalmi vetületben értelmezték az angol alapot, hol reneszánsz hősnek (1952, Nemzeti Színház, Gellért Endre – Major Tamás), hol a feudalizmust megkérdőjelező figuraként (1962: Madách Színház, Vámos László – Gábor Miklós) ábrázolva. A Sándor – Cserhalmi páros azonban egységesen értelmezte újra a darabot, kiemelve az abszurd szituációkat. Cserhalmi alakításával az egyetemes emberi megnyilatkozásokat úgy értelmezte át, hogy Hamletet olyan alaknak mutatta be, aki képtelen cselekedni e lehetetlen világban; olyan tetteket kell végrehajtania, amiktől borzad, s hiába esküdözik, önmagába roskad. A modern magányosság csendessége harsányságban csapott ki. Annak ellenére, hogy a mellékszereplőkkel nem nagyon törődött a rendező, az egyik legvagányabb Hamlet-rendezés lett. Cserhalmin pedig látszott, hogy férfiidollá vált.

Ő azonban már korábban is kihívásokat és tapasztalatokat keresett, amelyek lehetővé tették egy ilyen alak megformálását. Latinovits Zoltán kedvéért még 1972-ben ment Veszprémbe a Petőfi Színházba. Közös munkájuk meghatározó volt Cserhalmi számára. Annyira, hogy amikor Valló Péter átvette a színház vezetését, azonnal visszatért a debreceni deszkákra (1975). Németh László Győzelem című darabjában Latinovits együtt játszott Cserhalmival. A darab létrehozása túlnyúlt a szenvedélyen, Cserhalmi elmondása szerint Latinovits szenvedést kért tőle. A munka nehéz volt, mégis később példaképének tartotta a rendezőt, akit a „nemzeti bú” megtestesítőjének tart. Hasonlóan vélekedett Őze Lajosról is, akit pedig a magány kifejező mestereként illetett. Ekkor „viszi” (talán) Latinovits a 141 perc a befejezetlen mondatból (1975) című Fábri Zoltán-filmbe, hogy eljátssza Markot Béla tragikus alakját. Cserhalminak jól állnak a tragédiák, arcából sugárzik egy tiszta lázadás ereje. Olyan katonahős, mint amilyenre Sára Sándornak szüksége volt a 80 huszárban (1978).

Még Veszprémben „dolgozza ki” új mozgását, amellyel folyamatosan, erős jelenléttel bejárja a színpadot. Néha tornatanárnak is gúnyolják emiatt. Valójában önmagát győzi le szerepeiben, ha úgy tetszik, Veszelka Imréből így válik Hamletté. Makszim Gorkij Kispolgárok és Arthur Miller Az ügynök halála című darabjában megtanulja a tudatos fegyelmet. Meg is lepődnek a kritikusok, amikor Sarkadi Kőműves Kelemenjében visszafogott alakítást nyújt. Erre volt szüksége Jancsó Miklósnak is, aki a hetvenes években „saját színészévé” avatta Cserhalmit. Mozgásával, megjelenésével a tájba és a dramaturgiai szituációba helyezett, szinte összeroppantó magányosságot tudta megjeleníteni. Ha úgy tetszik, olyan volt, mint aki pillanatok alatt át tudott futni a premier plánból a nagytotálba: a belső vágásban óriásból törpévé változott. Ezt az akkori közelmúlt történetével spékelte meg Jancsó, azzal, amikor nagyívű, Bajcsy-Zsilinszky Endréről készült csonka trilógiájának (Magyar rapszódia, Allegro Barbaro,1979) főhősévé Cserhalmit választotta. S ugyan némi ellentét támadt a színész és rendezője között (Cserhalmi nem akart próbákra járni), ennek ellenére Jancsó „párja” maradt a kilencvenes évek közepéig, hol a szép halált (A zsarnok szíve…, 1981), hol a kiégett értelmiségit (Szörnyek évadja, 1987), hol a halálangyalt (Jézus Krisztus horoszkópja, 1989) vagy a korrupt oligarchát (Kék Duna keringő, 1992) jelenítette meg. S persze 2009-ben ő is ott volt az Oda az igazságban, a rendező utolsó siratóénekében, mint minden (akkor még élő) jancsói karakter (Balázsovits Lajos, Mucsi Zoltán, Scherer Péter). Keserű ez a szájíz, hiszen Cserhalmi nemcsak tanúja, de átélője is annak, hogy generációs igazsága életművekkel együtt tragikusan száll a sírba. A sírhant pedig indokolatlanul csendes.

Tragikusabb Cserhalmi másik újító barátjának, Bódy Gábornak a sorsa. Annak ellenére, hogy Bódy korai filmjében, már az Agitátorokban (társrendező: Magyar Dezső, 1969) is láthatjuk színészként, közös munkájuk (egyik) csúcspontja az 1981-ben, a Győri Kisfaludy Színházban bemutatott avantgarde Hamlet. A politikai visszhangot is keltett, erős vizualitással megspékelt adaptáció szintén egy magányos Hamletet ábrázol, aki intellektuális erővel (A filozófus) veti bele magát „bosszúhadjáratába” (A fegyveres). A Cserhalmi által megjelenített magányosság nem párosul eszköztelenséggel és cselekménymentességgel. Bódy Gábor stilizációs művészetének – amely főleg a mozgás formaiságával és ábrázolhatóságával kísérletezett –, kapóra jött a színész művészete. Az Amerikai anzix (1975) Vereczky Ádám főhadnagya e túlhajtottság nevetséges tragédiájában jelenik meg; a hősiesség, amelyre a főhadnagy vágyik, nem létezik már. Harc helyett csak abszurd virtus van. S ezek emlékek garmadájával kerülnek elő. Ám az emlék maga elhomályosul és világa összekeveredik, ahogyan Cserhalmi karaktere és hangja (másik szereplő, Udo Kier hangja) is elbizonytalanodik Bódy Psychéjében (1980). S marad az önsorsrontás…

Talán emiatt is (már) a ’70-es évek végére „eltörik” a színészben valami. A világról azt tartja, hogy elromlott, mert az erkölcsnél nagyobb lett a technika uralma. 1979-ben már úgy gondolja, hogy lejön a színpadról és csak a filmnek él. Pedig nem. Igaz, egy ideig a MAFILM szerződéses színésze volt. 1982-ben forgatta a mára kultikus státuszba emelkedett Dögkeselyűt (András Ferenc), amely egy taxizó, elvált mérnök bosszúhadjáratát mutatja be. Az utolsó igazságosztást egy olyan világban, ahová nem tartozik. A szembesülés új iránya lesz karakterének, s nem áll távol attól, hogy ezt a közönségfilmes világban is megmutassa. A nagy generáció (r. András Ferenc, 1985) elváló, majd újra találkozó haverpárosa szintén egy korszak lehetőségeinek és bűneinek életérzését mutatja be, „krimibe” oltva. Nem is az a kérdés, hogy sorsuknak mi a célja, hanem, hogy létezik-e a sorsuk. S ha úgy vesszük, szerepeinek van egy ilyen ívása (a zsánertől a művészfilmig) a Dögkeselyűtől Tarr Béla egysnittes Macbethjéig (1982), sőt talán a Kárhozat (1988) embereinek gyehennájáig.

1979-ben a Nemzeti Színházban új generáció lépett színre kísérletező darabokkal. 1982-ben azonban a politikai levegő elfogyott körülöttük és szakmailag is beszűkült a csapat. Ők, Székely Gábor és Zsámbéki Gábor rendezők vezetésével a Nemzetiből kilépve1983-ban létrehozták a Katona József Színházat. Az alapításban Cserhalmi is részt vett, és 1983-tól ide is szerződött. Legendás éveinek tartja az itt töltött időt (1989-ig). A Nemzetiből áthozott előadások, Arnold Wesker A konyha, majd Georg Büchner Danton halála című műve, Shakespeare Coriolanusa, Molière Mizantrópja (Alceste) lesznek legnagyobb szerepei. A darabok sikerében nagy szerepe volt Székely Gábornak, aki alkotói inspirátora lett. Szimbolikus volt a lezárás is, amely talán türelmetlenségének zárványa is egyben.

1989. március 15-én részt vett a Magyar Televízió előtt tartott tömegtüntetésen, ahol felolvasta a 12 pontot. A rendszerváltás egyik legtöbbet idézett momentumát ő maga is a történelem hiteles pillanatának tartja. De csak pillanat ez is, még ha sűrű is. Utána már csak a felelősség marad. A ’90-es években színházcsináló lett. Többek között 1994-ben, az Arany János Gyermekszínház arculatváltásában is benne volt, és Székely Gáborral (és többedmagával) együtt létrehozták az Új Színház társulatát. Cserhalmi főszereplésével állították színpadra 1995-ben Molieré Don Juanját, amelyben az Istennel harcoló, reménytelen értelmiségi groteszk pietàját jeleníti meg. Ez a pietà hasonló, mint a ’90-es évek fordulóján készített apokaliptikus Jancsó-filmekben képviselt figura. Az energikus és fatalista hamleti figurából, a tagadás poétájából a kilátástalan véget megjelenítő karakterré válik. Bár nem mindig értelmetlen, de aszkétikus tragédiába torkollik alakja, a létezés feloldhatatlan értelmetlenségébe. A szembesítés és ez a tragikum lesz utolsó nagy filmszerepeinek veleje.

Kései interjújában azt mondta, hogy a fiatal színész általában magányos és a rendezőnek kell megtalálnia, kiforralnia jellemét. A tehetség és az ész adja a szakmaiságot, de ehhez kell tapasztalat és egy jó művésztárs is. Szerencséje, hogy minden évtizedben egy rakás ilyen társat talált a filmben és a színházban egyaránt: Jancsó, Bódy, Zsámbéki, Székely. S látszott, hogy tovább kereste is ezt; fiatalokkal akart dolgozni. A rendszerváltás zavaros éveiben szabadúszó volt, filmek és szerepek váltották egymást. Éles vitát váltott ki, hogy elismert színészként elsőként szerepelt egy bankreklámban. Az Új Színházban töltött éveket (1994-1998) is a felülről jövő politikai akarat törte meg, Székelyt szinte elüldözték. Az ezredforduló a Radnóti Miklós Színházban telt (1998-2003), majd újra szabadúszó (2003-2009) lett, mintha ismételte volna az előző évtizedet, színházról-színházra járt (Thália, Csokonai stb.), néhol rendezéssel is próbálkozott (Arthur Miller Pillantás c. darabját 2007-ben Zalaegerszegen rendezte meg). 2003-ban az Európai Unió életműdíját kapta. Végül 2013 óta a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja. Felesége halála (2016) azonban megtörte és egészségi állapota is megnehezítette a munkáját.

Utolsó nagy játékait a szembesülés tematikája köré fonhatnánk. Talán legnagyobb nemzetközi sikerét Ondrej Trojen kissé Oscar-ízűre hangszerelt elégikus cseh melodrámájában, a Zelaryban (2003) aratta, amelyben egy vidéki faluba kerülő ellenálló lány, Eliska (Anna Geislerová) önfeláldozó szerelmét alakítja a második világháború alatt. Az olykor eposzi hömpölygésű, szép színes mozi címadó falujában mindenki kitaszított a saját maga belső titkával. Ebből próbál kilépni Cserhalmi Josa-alakja, aki életével fizet, de megvédi a lányt. Valaki a halálba, s valaki az élettelen életbe menekül. A Zelary a szerelem felkavaró érzésével válaszol a lelki ürességre. Mispál Attila 2005-ös A fény ösvényei című elsőfilmjében egy látását veszítő ötvöst alakít Cserhalmi, aki még elvégzi azt a munkát, amit sosem láthat. A „fizikai” korlát éppen úgy határa az életnek, mint a szellemi. Lányával, a rendező Cserhalmi Sárával közösen nyúlnak az évtized egyik fő közéleti kérdéséhez, az ügynökmúlthoz a Drága besúgott barátaimban (2012). Ennek témája pont az árulás általi üresség. Ám ez az üresség démonná, súlyos bűnné válik. Magát a terhet nemcsak a súlyos bűnt hordozó cinikus rákbeteg „barát” (Derzsi János), hanem az elárult irodalomtudós is (Cserhalmi) viszi tovább, aki a miértekre keresi a választ. Ha van válasz.

Ez a szembesülés egyben a 20. század moráljának a felbomlását is jelzi. Cserhalmi alakjának arcai kétszáz film és több tucatnyi színházi szerepen ívelnek a vagány lázadástól a moralizáló magányosságig. Mondhatnánk azt is, hogy ez az ív törvényszerű, hiszen egy idősödő színész œuvreje ilyesféle pályát írhat le. Mégis érdekes, hogy az a karakter, aki életenergiájával korának ikonikus szexszimbólumává nőtte ki magát, és jellemével szinte mindent megkérdőjelezett, szembesülnie kellett saját lázadásának kettősségével, korszakának semmivé válásával. Ez a ’68-as (nagy) nemzedék jelenleg is legégetőbb kérdése. A dán királyfi mindenesetre Mefisztóvá vált, de kérdéses a „szerződés” kimenetele. Egy biztos, ezek a metamorfózisok mindig jól álltak a sármos, cserhalmis Don Juannak.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó