Édes kis semmiség

Francesco Falaschi: Quanto basta / Ízlés szerint fűszerezve

Egy dühkezelési problémákkal küzdő egoista szakácsra rábíznak egy Aspergeres tinédzserfiút: mégis mi sülhetne el rosszul? Az Ízlés szerint fűszerezve az Esőemberhez hasonlatos felállását az olasz konyha ínyencségeivel dobja fel.

A paradicsomos spagetti keveredik a magánéleti drámával Francesco Falaschi olasz vígjátékában. A Michelin-csillagos séf, Arturo (Vinicio Marchioni) letöltötte börtönbüntetését – amit azért kapott, mert megverte a kollégáit – de a teljes szabadság előtt még le kell dolgoznia a közösségi szolgálatot is. Mivel egyedül a főzéshez ért, azt a feladatot kapja, hogy értelmi fogyatékos fiatalokat tanítson meg főzni. Talán nem nehéz kitalálni, hogy egy egyébként is öntelt séf, aki nívós éttermek profi személyzetéhez van szokva, nehezen boldogul pedagógusként. Mivel rendes éttermek nem hajlandók alkalmazni büntetett előélete miatt, a szociális munka mellett kénytelen elfogadni egy tisztességtelen állásajánlatot is: pénzmosodaként üzemeltetett rövidéletű éttermek szakácsa lesz.

Arturo tanítványai közül az Asperger-szindrómás Guido (Luigi Fedele) kiemelkedően tehetséges. Képes első kóstolásról megmondani, hogy egy étel milyen hozzávalókból készült, és a különböző fogások elkészítésében is remekel. Guido jelentkezik a „Toszkána legtehetségesebb fiatal séfje” versenyre, Arturót megjelölve mestereként, így a férfi olyan felelősséget kap a nyakába, ami a Michelin-csillagos éttermekben való konyhafőnökségnél is komolyabb. Innentől válik a film egy road movie-gasztrofilm hibriddé, ugyanis a versenyre való eljutás több napi autózást igényel. Éppen ezért az Ízlés szerint fűszerezve nemcsak ínycsiklandó olasz ételekkel, hanem szemkápráztató toszkán tájjal is szolgál. A konfliktusok több szinten jelennek meg a filmben: ott van Arturo és Guido nehéz összeszokása, Guido megbirkózása a versenyszituációval, illetve a nem túl legális étteremüzemeltetők, akik neheztelnek Arturo távolléte miatt.

Az Ízlés szerint fűszerezve egy szerethető feelgood movie, ami egy nagyon ismert receptből építkezik: végy magadhoz egy válságban lévő középkorú macsó férfit, tedd bele egy számára eddig ismeretlen helyzetbe, adj hozzá egy ellenpólusként szolgáló karaktert, majd keverd őket addig, míg a macskó férfi gondoskodóvá és empatikussá nem válik. A pikáns íz eléréséhez fűszerezd a történetet egy szerelmi szállal, ehhez ajánlott egy olyan nőt választani, aki először utálja a macsó férfit, de idővel rájön, hogy az öntelt álca érző szívet takar.

A történet sablonokból építkezik, de legalább Guido (Luigi Fedele) karaktere bevállalósabb az átlagos reprezentációnál, mert a betegsége nem kapott egyfajta hollywoodi szépítést. Az Asperger-szindróma, illetve a szociális készségek hiánya sok esetben romantizálva van, a betegség legelőnyösebb tulajdonságait mutatják be, zseniszerepbe emelve az adott személyt. Emellett a szociális konvenciók meg nem értése fő humorforrásként is szokott szolgálni az ilyen történetekben. (Lásd: Sheldon Cooper az Agymenőkben vagy Saga Norén A hídban.)

Ahhoz képest, hogy egy szentimentális filmről van szó, egészen őszintén mutatják be a Guido betegségével kapcsolatos nehézségeket, hasonlatosan a fent említett Esőemberhez vagy akár Leonardo DiCaprio karakteréhez a Gilbert Grape-ben. Persze az Asperger-szindróma ebben a filmben is a zsenialitás és sokszor a humor fő forrása, mégsem szépítettek Guido betegségén annak érdekében, hogy könnyebben azonosulhassunk vagy szimpatizálhassunk vele. Sikerült úgy megalkotni a karaktert, hogy nézőként először Arturóhoz hasonlóan érezzük magunkat kényelmetlenül Guido jelenlétében, majd a férfival együtt fokozatosan nőjön egyre jobban a szívünkhöz a szakácsnövendék. Itt érdemes megemlíteni a Guidót alakító Luigi Fedele kiemelkedő színészi játékát, ami a szélsőséges ellentét miatt tökéletesen passzol Vinicio Marchioni tipikusan olaszos sármjához.

Bár a szerethető karakterek elviszik hátukon a filmet, azért a forgatókönyvre bőven ráfért volna a fejlesztés. A rejtélyes éttermi meló történetszála tétnélküli és lezáratlan marad, és Arturo múltjáról is túlságosan keveset tudunk meg. A verseny zsűrijében például ott van Arturo volt kollégája, a sztárséf, kettejük konfliktusa még sincs kellőképpen kibontva. Viszonylag kevés a filmben nyáltermelésünkre ható főzésjelenet, így azoknak nem lesz kielégítő az élmény, akik azért ülnek be rá, hogy csillogó szemmel nézhessenek gusztusos ételeket elkészülés közben. A forgatókönyv legfájdalmasabb kihagyott ziccere, hogy a „quanto basta”, vagyis az ízlés szerint fűszerezve kifejezést egyfajta csehovi pisztolyként belengetik a film közepén, és később a finálénál nem hozzák vissza, pedig még meg is ágyaznak neki. Az Ízlés szerint fűszerezve főszereplője azt vallja, hogy a világnak nem újraértelmezett gourmet-ételekre van szüksége, hanem egy jó paradicsomos tésztára. A film hű ehhez a kijelentéshez, ugyanis pontosan olyan, mint a paradicsomos tészta: ezerszer ettünk már ilyet, nincs benne semmi új, de azért jólesik.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó