Elmesélhetetlen történelem

Radu Jude: „Îmi este indiferent dacă în istorie vom intra ca barbari”

Az efféle hosszú filmcímekben többek között az is jó, hogy ha például magyarra fordítjuk, máris van egy bekezdésünk. Íme: „Nem érdekel, ha barbárként emlékezik ránk a történelem”.

Az már nyilvánvaló, hogy Radu Judénak különleges kapcsolata van a román történelemmel: a méltán agyondíjazott Aferim! historikus Havasalföld-tablóvá nemesített pár régi szöveget, nemcsak feldolgozva azokat, hanem mondhatni vitába is szállva velük; a tavalyi Țara moartă-ban (Halott ország) fényképekből és naplórészletekből csinált megrázó anti-mozgóképet a harmincas évek végén kezdődő antiszemitizmusról; a Sebhelyes szívek (Inimi cicatrizate) is a harmincas évek végén játszódik, és szintén naplót dolgoz fel. Ha Judénak és nézőinek eddig egy-egy személyes történet jelentette a belépőt a történelmi szituációba, most már nincs szükség ilyenre – pont hogy a kollektív bűnösség mibenlétét (is) feszegeti új filmjében, aminek címe idézet, mégpedig hangsúlyosan az, hiszen ritkán látunk idézőjelbe tett filmcímet.

Jude nemcsak a film címét helyezi macskakörmök közé, hanem magát a filmet is: meta-alkotás jellegét már az első kockákban tisztázza, amint a megidézett-megmutatott világháborús filmhíradót egy digitális timekóddal ellátott stúdiómonitoron keresztül figyeljük – később az is kiderül, hogy az alkotókkal együtt. Hiszen ha nem lett volna elég hangsúlyosan megmutatva a film önreflexív mivolta, rögtön a főcím után kiderül, hogy itt most egy filmet forgatnak is, nemcsak néznek: a csapón Jude és az operatőr Panduru neve, egy másik (munkacímű?) produkció adataival. Ioana Iacob színésznő a saját nevén mutatkozik be, és elmondja, hogy innentől kezdve Mariana Marint alakítja, aki épp egy nyíltszíni történelmi előadás (a színház és a reenactment egyfajta művészi kevercsén) dolgozik. A filmben nem ez az egyetlen idézet: Jude folyamatosan bombázza a nézőt könyvrészletekkel, naplórészletekkel, kortárs román dokumentumfilmre való kikacsintással (az egyik vágószobában A nagy kommunista bankrablás / Marele jaf comunist című Solomon-doksi plakátja van), román történelmi filmmel (az Antonescu marsall bűnösségét taglaló, azt Sergiu Nicolaescu Tükör című propagandafilmjének tévés vetítésével ironizálva újraolvasó jelenet a film egyik csúcspontja), fotókkal, helyszínekkel, korabeli filmhíradó-részletekkel – mindennel, amit csak el tudunk képzelni. A film egy hömpölyő metaszöveg-folyam, filmelmészeknek hatalmas és élvezetes konc. Hány idézőjelbe kell tenni a Heil Hitlert, hogy megfosszuk eredeti jelentésétől? És ez a megfosztás mekkora erkölcsi felelősséggel jár?

A film – az önreflexív arthouse filmek mára már jól kialakult hagyománya szerint – tehát több szinten olvasható: a külső burok Jude nyilvánvalóan jelzett filmje a saját filmjéről. Ez egy folyamatos filmes játék, filmkollázs amolyan godard-i modorban, a poszt-posztmodern film tűréspróbája: mennyit bír el a mai filmnyelv, illetve mennyit bír el a mai néző? Amellett, hogy Marin alakján keresztül Jude egyfajta alteregót írt magának – ezzel kényelmes, de karnyújtásnyi távolságba helyezve az alkotást az alkotótól –, el kell mondani, hogy az Aferim! után ezt a filmet is celluloidra forgatták, így az elvileg a mában játszó alkotás kellemesen kortalan vintázs-érzést kap: így tudtak az alkotók még a filmtörténettel, illetve a filmkép történetével kapcsolatban is plusz üzenetet varrni a filmbe. Nem csoda, hogy a Karlovy Vary-i zsűri imádta a filmet, a rendező mindenre kiterjedő figyelme mindig szolgál valami újjal „film és színház”, „film és történelem”, „film és irodalom”, meg természetesen „film és film” témában, az alkotás (rendezés), újraalkotás, újraolvasás problémáit folyamatosan érintve. És akkor a zsúfolt film mellé kontrasztként dukáló üres, szinte bántóan fehéren tabularasás (teleírandó?), minimalista plakátról nem is beszéltem.

A következő szint a történelem idézőjelesítéséről, illetve elmesélhetetlenségéről vitázik: a filmbéli Marin rendezőnő folyamatos falakba ütközik az előadás előkészítése közben, közöttük anyagiba, politikaiba, ideológiaiba. Már-már klasszikus „az alkotás nehézsége”-sztori ez (à la Lisszaboni történet), aminek sarokpontja a személyesen megélt, a kollektív, illetve az intézményesített történelmek, vagy történelem-olvasatok összeférhetetlensége. Mi jogosít fel bárkit is arra, hogy újrameséljen bármit? Az ultrarealizmus a történelemmesélés célja, vagy megengedhető az auteur-i hozzáállás? Ebben a polémiában Iacob/Marin egyik kitűnő vitapartnere Movilă úr (Alexandru Dabija alakítja, aki amúgy színházi rendező is), aki a megyei pénzosztó bizottságtól érkezik, és sziporkázó párbeszédeket folytat a néha monomániás művésznővel. A következő szint a világháborús román felelősséget taglalja: Antonescu marsall annyira korán és annyira túlbuzgóan kezdett zsidókat irtani (a román lakosság egy részének lelkes hozzájárulásával), hogy még az még a náci vezetésnek is sok volt. Ennek a történetéhez – és itt kapcsolódunk az előző szinthez – az is hozzátartozik, hogy mennyit tud róla és cselekedeteiről az utókor. Azt ugyanis talán nem kell elmesélni, hogy Antonescunak több romániai városban is volt utcája a közelmúltig (aki nem hiszi, az keressen rá a Google Maps-ben mondjuk Kolozsváron: a Tavasz / Primăverii utcát még az amerikai keresőóriás is felismeri str. Antonescu Ion, Msal-ként – ez kis sarkítással azzal lenne ekvivalens, ha mondjuk Debrecenben vagy Pécsett lazán korzózhatnánk a ma már más nevet viselő, de a közhasználatban még mindig Szálasiként ismert sugárúton). A film címe is Antonescu-idézet, igaz, hogy nem a marsalltól származik, hanem másvalakitől, Mihai Antonescu külügyminisztertől, aki akkoriban Románia egyik vezető politikusa és Hitler egyik leghűségesebb keleti csatlósa volt. (A ketten csak név- és elvrokonok.)

Itt van a film egyik nagy csattanója is elásva, és itt érnek össze a különböző metaszintek (spoiler következik, de hát ez tényleg nem az a film, amit különösebben el lehetne spoilerezni): a film utolsó félórájára megvalósul a tervezett előadás, és a rendezőnő minden elméleti, Kierkegaard-ot idéző, mindennek utánaolvasó, mindennel-mindenkivel és saját magával is vitázó gondos auteur-i igyekezete ellenére nem sikerül rendesen kitennie az idézőjeleket. Az arcunkra fagy a mosoly, amikor a ’41-es odesszai mészárlást elregélő köztéri produkció láttán az odasereglett nézők – az utca embere versus a tudatos mozinéző, ugyebár – lelkesen drukkol a román légionistáknak, és böfögi vissza az antiszemita vezényszavakat. Nem veszik a lapot. És itt rejlik igazán az alkotó felelőssége. Az sem véletlen, hogy Jude ezt a nagyjelenetet már nem filmre veszi, hanem egy hirtelen és erős váltással digitálisra tér át: az egy dolog, hogy ennek gyakorlati oka is lehetett, mert szimultán több kamerát kellett használniuk – de ezáltal azt is üzeni, hogy vége, kiléptünk a celluloid klasszikus, kényelmes, megrendezett álomszerűségéből, és a vérfagyasztó mai, ignoráns, urambocsá’ megrendezetlen (dokumentarista?) valóság kellős közepén vagyunk, ahol nagyon meg kell válogatnunk a szavainkat – és képeinket – mesélés közben. Gyönyörűen varrja össze Jude a film szintjeit ezzel az alkotónak és nézőnek egyaránt kiosztott pofonnal.

Vígjátékként (is) szerepel az Imdb-n a film, aminél nagyobb badarságot nem is lehetne mondani róla: virtigli öntükröző művészfilm ez, igazán nézőpróbáló alkotás, amit nem lehet (nem szabad?) a hagyományos filmkritika paradigmái mentén vizsgálni. Mégis hozzáfűznék pár elégedetlen gondolatot is: Ioana Iacobnál lehetett volna jobbat, meggyőzőbbet találni a főszerepre, ahogy bizonyos túl hosszúra hagyott jelenetekben – de csak néha! – az is érezhető, hogy a használt celluloid-nyersanyag inkább béklyóként működött az alkotók számára, nem felszabadító eszközként; a Șerban Pavlu által játszott magánéleti szál is gyengécske és mindeddig nem sikerült felfedezni, hogyan és miért kapcsolódik a film egyébként élvezetesen sűrű metaszöve(g)tébe. Mindent összevetve azonban erős alkotásról van szó, ami megérdemelten kapta meg a Kristály Glóbuszt, és szintén megérdemelten – habár valószínűleg esélytelenül – indul a következő Oscar-vágtán Románia hivatalos nevezettjeként. A nagy kérdés viszont az, hogy az (manipulációval ugyebár akár háborús bűntett elkövetésére is rávehető) egyszerű emberek (nézők) mennyire fogják észlelni azokat a fránya idézőjeleket.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó