Elragadozóan rendes fickók

Shane Black: Predator – A ragadozó

A Predator – A ragadozó egy kínosan túltolt műfaj- és szériaparódia. Leginkább az előzetes elvárásaink fogják meghatározni azt, hogy mennyire leszünk képesek élvezni, így érdemes a következőket szem előtt tartva mérlegelni a jegyvásárlást:

  1. Kultfilmként tekintesz a 87-es klasszikusra és a fiatal Svarci által felszolgált tesztoszteron-koktélt szürcsölgetve elszántan védelmezed a szériát, illetve nem tűröd, ha gúnyt űznek belőle? Nem neked való az új Ragadozó.
  2. A exkormányzó helyett inkább Shane Black a bálványod, és betéve tudod a Halálos fegyver-filmek vagy a Rendes fickók szövegkönyvét? Nem neked való a rendező legújabb filmje.
  3. Nem érdekelnek a széria által előzetesen lefektetett konvenciók, és az, hogy ki rendezte a flmet, csak megnéznél a hétvégén egy jópofa, pörgős akciófilmet? Talán megveheted azt a mozijegyet.

A Predator – A ragadozó ugyan nem egy jó Predator-film és nem is Shane Black legprímább alkotása, de ha elengedjük ezeket az elvárásokat és kikapcsoljuk az agyunkat másfél órára, akkor elfogadható mértékű szórakozásban lesz részünk. A történet szerint a ragadozók egyik űrhajója lezuhan a Földön, és a hajó utasa lekaszabolja a kitüntetett katona, Quinn McKenna (Boyd Holbrook) teljes csapatát. Ezért ő úgy dönt, begyűjt néhány szuvenírt az idegen hajóról, hogy legyen bizonyítéka a történtekről, és elküldi postán saját magának. A küldeményt viszont McKenna autista fia (Jacob Tremblay) kapja meg, és amint aktiválja az űrlény-kütyük egy részét, máris az eszközök visszaszerzésére hajtó ragadozók célpontjává válik. Eközben McKenna sem tétlenkedik, összehaverkodik egy csapat mentálisan sérült exkatonával plusz egy irreális fizikai erővel és ügyességgel bíró biológusnővel (Olivia Munn), és együtt próbálják megmenteni a fiát.

A Predator – A ragadozó egyszerre próbál univerzumot építeni és kiparodizálni az eddig felépített univerzumot, ez pedig nem egy jó párosítás. Kapunk új, izgalmas háttérinfókat a ragadozókról, motivációikról, működésükről, megtudjuk, hogy vannak rendes fickók is közöttük, és van néhány burkolt vagy nyilvánvalóbb utalás az előző filmekre is. Ugyanakkor hiányoznak olyan kultikus elemek, amelyek az előző filmekben nagy hangsúlyt kaptak (alig van olyan jelenet például, ahol a ragadozó nézőpontjából infravörös tartományban szemlélhetnénk mi is az eseményeket). Továbbá a film bővelkedk a logikátlan megoldásokban, és sokszor csak egy komolytalan félkész paródiának tűnik. Számos (túl sok) klasszikus műfaji klisét vonultat fel paródiaelemmé átfordítva a rendező, az együtt meghaló katonatársaktól kezdve a vártnál sokkal badassebb női karakteren át egészen addig a pontig, amikor egy gyerek sokkal kompetensebbnek bizonyul szinte mindenben, mint egy teljes haderő és a legjobb kutatók. A széteső dramaturgiára azonban sokszor nincs időnk felfigyelni, a lendületes pörgés miatt csak néha állunk meg és tesszük fel a kérdést, hogy most akkor mi a franc van? Ilyenkor kell következnie a bevezetőben említett szándékos agykikapcsnak.

A karakterek természetesen egydimenziósak, ami egy Ragadozó-film esetében egyáltalán nem meglepő, és szimpatikus húzás az, hogy nem is próbáltak fölösleges másodlagos dimenziókat rájuk erőltetni. Nem tudunk komoly emlékezetes, hősökként tekinteni rájuk, és ez az igazi rajongók számára fájó pont lehet. Vicces, felejthető karakterek, akik csak úgy halmozzák egymásra a poénosnak szánt egysorosokat, de ezek nagyrésze szintén felejthető és biztosan nem válnak szállóigévé. El kell ám ismerni, vannak olyan jelenetek, ahol az egész moziterem nevetni tudott, de sajnos olyanok is akadtak, ahol csak kínosan tekingettem körbe, remélve, hogy ez nem csak szerintem nem vicces. Ha nem bírjuk elviselni a Tourette-szindrómán vagy az autizmuson csattanó poénokat, akkor tartogat számunkra néhány fájó pillanatot a film.

A ragadozók legalább jól néznek ki és az elvárásoknak megfelelően sok vérrel és belsőséggel borítják be a mozivásznat. Ugyan nincs annyi jump scare a filmben, mint mondjuk a széria előző darabjában, a Ragadozókban, és a fejetlen pörgésben nehéz elkülöníteni, hogy ki, mikor, és hogyan vált fejetlenné a földönkívüli sportvadász segítsége által, de ettől függetlenül a film látványvilága nagyon is rendben van. Annyi hozzáfűznivalóval, hogy a 3D tökéletesen felesleges kiegészítés jelen esetben: nincs jól kihasználva és abszolút semmit nem ad hozzá az amúgyis jó atmoszférateremtéshez.

Shane Black Predatorja tehát kétségkívül szándékosan kilóg a sorozat eddigi részei közül, de sajnos nem eléggé. Nem egy precízen összerakott agymenés, de komolyan venni is aligha lehetne, így a kettő között megrekedve egyszernézős mozivá válik.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó