Ez a játék tuti, hogy szenvedélybeteggé tesz

Jeff Wadlow: Truth or Dare / Felelsz vagy mersz

Jeff Wadlow már első filmjével, a 2005-ös Cry_Wolffal is bizonyította, hogy értő és szórakoztató módon tudja a klasszikus slasher-sémát a kortárs tinifilmes trendekhez igazítani. Legújabb horrorjával, a Felelsz vagy mersszel sem okoz tehát csalódást, bár annál több örömet sem, minthogy a film végén jólesően nyugtázhatjuk, hogy a régi rutin segítségével ezúttal is sikerül felmondania a leckét.

A 70-es években induló (A texasi láncfűrészes mészárlás; Halloween), a 80-asokban aranykorát élő (Péntek 13.), majd a 90-es években először önreflexív- (Sikoly), majd neo-korszakába (Tudom, mit tettél tavaly nyáron) lépő, végül pedig jórészt teljesen kifulladó slasher műfaj pontosan 2000-re jutott el oda, hogy a könnyed kikapcsolódásra vágyó, fiatal szereplőit szúró-vágó eszközök helyett transzcendens erők révén kezdje szép sorban, de továbbra is változatos módon irtani. Igaz, a természetfeletti némiképp ott kísértett a Péntek 13.-, még inkább a Rémálom az Elm utcában-szériákban is, és bár Jason és Freddy még alapvetően a késsel-villával-ollóval kaszaboló mészárosok táborát gyarapították, de az új évezred fiataljainak készülő Végső állomás-franchise bulis kedvű tinijei jócskán merítettek technikát és stratégiát ezekből a filmekből, hogy megpróbálják kicselezni az úgyis elkerülhetetlen végzetüket. Az átvirrasztott éjszakák helyett viszont a veszélyesnek tűnő helyzetek rögeszmés kerülése lett a sláger, a 2010-es évek mini tinihorror-reneszánszához (Ismerős törlése / Cybernatural; Valami követ / It Follows; Boldog halálnapot! / Happy Death Day) illeszthető és a Végső állomásból (Final Destination) sokat merítő Felelsz vagy mersz pedig mindezt még egy, a kamaszok körében örökké népszerű és a film címét is adó játék szabályainak szigorú betartatásával is megspékeli.

A Felelsz vagy mersz már azzal kiérdemel egy jó pontot, hogy a mára rendkívül fárasztóvá váló, komolykodóan démont űző horrorok után végre visszacsempészi a vászonra az ezerszer látott, ám még mindig megunhatatlan slasher-felállást − jóllehet a démont azért nem sikerül teljesen elhagynia. Egy baráti társaság − akik az utolsó heteiket töltik együtt az egyetemi kampuszon, mielőtt az alapdiploma kézhez kapásával szétszóródnának a szélrózsa minden irányába − bulizni indul Mexikóba, ahol egy furcsa, de jóképű idegen csapódik hozzájuk, aki azzal turbózza fel a veretést, hogy elcsalja a bandát egy elhagyatott templomba, hogy játsszanak egy jó kis felelsz vagy mersz-partit. A játék során először csak a szokásos otromba és ízléstelen poénok sorjáznak, egészen addig, amíg a kötelezően indiszkrét kérdések hatására viszonylag komoly, de a műfaj miatt szerencsére azért nem túl komplex, egydimenziós szinten tartott konfliktusok kezdenek kibontakozni a szereplők között, akik végül azon kapják magukat, hogy olyannyira a játék rabjává váltak, hogy az elkíséri őket az egyetemre visszatérve is. Itt pedig néhány barátjuk látványos halálesete után szépen kinyomozzák, hogy ha nem tartják be a templomban elszabadított, játékos kedvű démon szabályait, az életükkel kell fizetniük.

A démon pedig nyilvánvalóan egyre emeli a tétet, ám a játék a több, mint féltucatnyi fiatal közül egyedül a szűz(ies), eminens és jótét lélek final girl-karakter, Olivia (Lucy Hale), könnyűvérű barátnője, Markie (Violett Beane), valamint az azon kívül, hogy jóképű, semmilyen más tulajdonsággal nem rendelkező Lucas (Tyler Posey) szerelmi háromszögének alakulásában válik igazán izgalmassá. Wadlow és a sztorit jegyző Michael Reisz nem véletlenül játszatnak ki ezzel a három szereplővel minden lehetséges kellemetlen helyzetet. A kényszerű megcsalásokat és a BFF-kódex miatt eddig elfojtott szerelmi vallomásokat pedig a bodycount miatt szükséges egyéb haverok sorozatban való elhalálozásával színesítik.

Bár tény, hogy ezek a halálesetek az idén nagykorúvá érő Végső állomásban látható katasztrófákhoz képest átvitt értelemben és szó szerint is vérszegény szinten vannak tartva, azért így is kapunk pár igen feszült pillanatot (lásd például a lány esetét, akinek úgy kell egyensúlyoznia a háztetőn, hogy közben meg kell innia egy teljes üveg vodkát), meg persze pár elég röhejeset is (Brad halála, akit mindenféle figyelmeztetés nélkül hátba lő egy rendőr). De mivel az ilyen filmeken röhögni is szeretünk, a számomra teljesen értelmezhetetlen záró csavart leszámítva egészen korrekt módon szórakoztató nyári tinihorror lesz a végeredmény. Maradandó élményt ugyan nem fog nyújtani a Felelsz vagy mersz, viszont értékelendő és remélhetőleg követendő is lesz a célkitűzés, hogy ilyen-olyan módon, de a parajelenséges cuccok mellett − legalább nyaranta, amikor a hőség miatt amúgy sem vágyunk az okkult rejtélyekre − újra láthassunk felelőtlen kamaszokat bulizni, majd pedig kíméletlenül lekaszabolódni a vérrel áztatott gyöngyvásznakon. Ha folytatást tehát nem is várunk, azért egy, az eddig döcögősen, de legalább beindulni látszó új tinihorror-ciklus részeként még szívesen megnéznénk egy mozit mondjuk a kamaszok másik kedvelt játékáról, az üvegpörgetésről is.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó