Farkasokkal suttyogó

Albert Hughes: Alpha / Alfa

Az Alfa nem más, mint A visszatérő találkozása a Disney-féle giccs leghabosabbjával.

Természetesen nagy élmény volt mindenki számára az, amint Leonardo DiCaprio végiggyötri testét a vadonban egy Oscar-díjért, de ezt legalább a lehető legnaturalistábban próbálta levezényelni Iñárritu. Ő a végletekig tolta a brutalitást, gyakorta át is esett a (döglött) ló másik oldalára, de legalább nem hazudta ragyogó fogsorúnak és sztárosan babaarcúnak a hosszú időn át a legvadabb természeti erőkkel küzdő hősét. Eddig csak alapvető hollywoodi hazugságokról lenne szó, találkozunk ilyennel eleget. Szinte fel sem tűnik már, hogy ha egy férfi főhőst egy prehisztorikus állat a szarvával hajít a mélybe a moziképen, majd az széttört testtel is olyan imidzset produkál, hogy egy női magazin kétlapnyi méretű poszterének is elmegy.

De olyan hiteltelen, hazug és igénytelen reprezentációt összehozni az őskorról, mint az Alfa, szinte példátlan, kábé olyan igényességgel mutatja be azt, mint A szürke ötven árnyalata a szexualitást. Már a történet szintjén is: a jégkorszakban vagyunk, a törzsvezető felcseperedő fia és egy farkas „barátsággá” kinövő közös szenvedését szenvedhetjük végig másfél (hosszúnak tűnő) órában: Keda (Hollywood szépfiúvá cseperedő gyerekszínésze, Kodi Smith-McPhee alakoskodásában) egy szurdok kiálló sziklájára zuhan egy bölényvadászat során, ahonnan apja és a közösség többi tagja nem tudja kimenteni, ezért hátrahagyják a halottnak vélt suhancot. Ő azonban túléli, törött lábbal kóborol a fagyos vidéken, amikor farkasfalka támad rá: egyik állatot megsebzi, de végül megesik rajta vad, ősemberi szíve és inkább ápolni kezdi, végül az ebbé lett ordas kitart mellette a hazatérésig. A film végére vesszük csak észre, hogy itt valójában egy randa pátosszal megkent eredetmítoszt nézünk ember és állat szövetségének kialakulásáról.

Hogy förtelmessége ellenére mitől elsöprő kritikai- és közönségsiker az Alfa? A klaviatúrát püfölőknek ideológiai alapon: ember és természet organikus szimbiózisának időszakában játszódik a film, amikor még tisztelte élőhelyét a homo sapiens, s annyit vett el belőle, amennyi kellett neki, illetve partnerként tekintett a körülötte élő lényekre. Az, hogy ez milyen rózsaszín hantába van csomagolva, ma már teljesen mindegy a filmkritikusoknak. A plázamoziba járókról pedig tudjuk, hogy zabálják az állatos sztorikat: itt is „cuki” a vadkutyus, illetve a nyuszi fejének kővel történő szétloccsantását sem mutatják meg premier plánban, de még távolról sem, nehogy rosszul essen a nachos, na meg a gyerek is tudja megnézni. Közben az a gyalázatos, hogy a filmet összetákolók ennek a világnak a hitelességét akarták igazolni azzal, hogy egy teljesen fiktív nyelvet teremtettek és adták azt a szereplők szájába. Az amerikai piacon ez nagy rizikó, ismerve a lakosság felirat-olvasási kedvét. Ez arra enged következtetni, hogy a kreatív stáb meg volt győződve arról, hogy itt valami fontos és magvas, az emberiség történetére vonatkozó igazságot megfogalmazó, autentikus mozgókép fog elkészülni.

Szinte minden fajta történet és műfaj szerepel klasszikussá, referenciaponttá érett filmekben. Nem csoda, hogy egyik sem őskorban játszódó történet. A precivilizációs közegbe ágyazott narratívák nagyon nehezen tudnak a máról szólni, reflektálni a jelenre, szereplői nehezen azonosulhatóak. Így csak elhazudni lehet: hamis sztorival és látvánnyal. Ez utóbbi is kínosan gusztustalan, mindent eláraszt a műanyagszagú CGI: tájképeket, tájelemeket, állatokat, növényeket. Már azt a kérdést is feltesszük magunkban, hogy a látott színészek hús-vér emberek-e egyáltalán. A 3D-től elfáradt szem becsukásától sem lesz jobb a film, mert akkor meg a lehető leggenerikusabb epikusnak felcímkézhető score-t kell hallgatni.

Az Alfa a profitbiztonságba foggal-körömmel ragaszkodó, omladozó falú Hollywood egy újabb szégyenfoltja.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.




Kapcsolódó