Furcsa pár

Victor Levin: Destination Wedding / Végállomás: esküvő

Keanu Reeves és Winona Ryder ismét egy filmben. Az összeszokott páros azonban ezúttal kicsit zavaróan hat. És ami a nagy baj, hogy nem a karaktereik kellemetlen természete miatt.

A Végállomás: esküvő című filmmel kapcsolatban első körben érdemes leszögezni, hogy azok a nézők, akik a hagyományos hollywoodi recept alapján készült romkomot várják − amelyben a címből következtethetően történetesen épp egy nagyszabású esküvő és sejthetően annak mókás, romantikus, vagy éppen pont hogy szívfacsaró előkészületei lesznek a középpontban, ráadásul a film során összeboronálódó álompár nem más lesz, mint a mindig sármos Keanu Reeves és a kilencvenes évek óta szexiségéből semmit sem vesztett Winona Ryder −, alighanem hatalmasat fognak csalódni. És tényleg nem amiatt, mert a két főhős igencsak magának való és meglehetősen zsémbes személyiséggel bír, hanem mert a valóban klasszikus séma alapján építkező romkomok forgatókönyvírójaként (pl.: Nyerj egy randit Tad Hamiltonnal!) már befutott Victor Levin második rendezésében eljátszadozik kicsit a műfaj alapvető elemeivel, egyúttal pedig a nézői elvárásokkal is.

Hogy ez mennyire volt az alapötlet megszületésénél kiforrott alkotói koncepció, vagy esetleg csak a sejthetően alacsony költségvetés (pillanatnyilag még nincsenek biztos adatok erről az IMDb-n), illetve a szűk, mindössze tíz napos forgatás generálta a dolgot, az sosem derül ki, az viszont az első fél óra után annál inkább, hogy bizonyos szempontból kifejezetten nézőpróbáló végigülni Keanuék szerelembe esését. A rendező ugyanis azzal is érzékeltetni kívánja furcsa főszereplő párosának kívülálló státuszát, hogy rajtuk kívül gyakorlatilag nem is szerepelnek mások a filmben. Persze, azért látunk esküvői vendégeket, ha már a címében is felcsigáz minket a film a „nagy nappal”, de ezek a karakterek − beleértve az ifjú párt is, akik közül a vőlegény történetesen hősünk gyűlölt féltestvére és hősnőnk szintén gyűlölt expasija – jórészt csak statiszta-szinten szolgálják ki a cselekményt. Levin ugyanis kizárólag a két, életundorral küzdő főszereplője szemszögéből hajlandó mutatni a mulatozó násznépet, és így − az objektív szemszögek totális mellőzésével − éri el, hogy a néző ugyanazt a szociális kirekesztettséget élje meg, mint az inkább csak udvariasságból, mint őszinte szeretetből meghívott duó.

Az egyébként woodyallenesen fejezetekre bontott, az egyes fejezeteket pedig jórészt egyetlen, kitartott totálban, hosszú monologizálással elmesélő romantikus vígjáték emellett kifejezetten kerüli is azokat a helyszíneket, ahol a főszereplőknek más emberekkel érintkeznie kellene. Így kényszeríti rá az egymásba nyíló szállodai szobákra, a repülő legesleghátsó ülésére, valamint egy, a násznéptől kellő távolságra eső tisztásra korlátozódó történet őket, hogy legalább egymással azért valamilyen kontaktust létesítsenek, majd pedig ennek, és egy puma elől való elfutás okozta hévnek köszönhetően történő összekavarás révén egymásba szeressenek. De természetesen ezt is a maguk módján, csipkelődve, álladóan provokálva a másikat, miközben folyamatosan árasztják magukból a negatív energiát. Még szerencse, hogy közben azért Keanu Reeves és Winona Ryder között elképesztően működik a kémia.

A boldogtalanságukra egymás karjaiban megoldást lelő Keanu és Winona párosával alighanem többen (a valamin mindig elégedetlenkedő magyar közönség meg pláne!) képesek lennének azonosulni, így elvitathatatlan a Végállomás: esküvő forgatókönyvét is jegyző rendezőtől, hogy életszagú figurákat teremtett. Ám sajnos Levin olyannyira el volt foglalva a karakterépítéssel (ami azért valljuk meg, egy klasszikus romkomban inkább csak egy-egy mindenki által ismert archetípus újabb és újabb előcitálásában merül ki), hogy filmjéből csaknem teljesen kifelejtette a humort. Adódik azért egy-két megmosolyogtató (lásd például a repülőn osztogatott cukorka esetét), sőt, kifejezetten vicces jelenet is (Keanu Reeves felveszi a harcot egy pumával, vagy az ezt követő, remekbeszabott szabadtéri szexjelenet), de az esetek többségében a geghelyzetek kiaknázatlanok maradnak. Holott azért, ha valaki két ilyen keserű alakot tesz meg főszereplőnek, annak tálcán kínálja magát a velük eljátszatható rengeteg komikus szituáció. Mert oké, hogy Levin úgy döntött, művészkedik kicsit a sztárpáros önálló show-jára becsábuló közönségnek, de akkor azt legalább szórakoztató módon, végig nevettetően tegye. Különben a kilencven perces film fele után arra eszmélhetünk, hogy úgy érezzük magunkat, mint Keanuék – menekülnénk haza tévézni a moziból…

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó