„Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt…”

Steve McQueen: Widows / Nyughatatlan özvegyek

A Nyughatatlan özvegyek elsősorban nem az ismert sztorin eszközölt újításaival, hanem erős női karaktereivel visz friss színt a kortárs Hollywood remake-hullámának palettájára.

A 2010-es évek politikai korrektségének és megrögzött feminizmusának sokszor meglehetősen destruktív jegyében fogant hollywoodi filmtermés egyre komolyabban észlelhető hányadát kezdik adni az úgynevezett „női remake-ek”. Ám míg a 2016-os Szellemirtók, a tavalyi Csajok hajnalig (Rough Night), vagy éppen az idei év első felének filmes felhozatalával érkező Ocean’s 8 azon kívül tényleg semmit sem tettek hozzá a már sikerre járatott, férfinemű eredetijeikhez, hogy szó szerint kiherélték a teljes főszereplőgárdát, üdítő belefutni végre egy olyan „női remake-be”, mint amilyen Steve McQueen legújabb mozija is. A Nyughatatlan özvegyek nemcsak hogy nem élősködik az eredeti, 1983-as gazdatesten, de a rajongók számára ismerős karakterek és jelenetek újracsomagolása mellett rendesen hozzá is ad ahhoz valami pluszt, amitől nem érezzük úgy magunkat, hogy a hollywoodi nagystúdiók egyikének megint sikerült pénzt kicsalni tőlünk valami olyanra, amit már láttunk, ismerünk.

Tény, hogy a brit tévés krimik területén viszonylag rutinosan mozgó Lynda La Plante (egyébként nálunk is sugárzott) Özvegyek című, két évadot és egy spin-offot megélt sorozata mára talán a 2002-ben Brooke Shields nevével fémjelzett első amerikai újrázásával együtt sokkal inkább a feledés homályába merült, mint mondjuk a fent említett példák eredetijei, és azt is fontos megemlíteni, hogy ennek a sztorinak régebben sem férfiak voltak a főhősei. Ám Steve McQueen rendező és a Holtodiglant (Gone Girl) is jegyző Gillian Flynn forgatókönyvíró mégis láttak valamit a keménykötésű, karakán, a gazdag férj nélkül is a jég hátán is megélő Dolly Rawlins karakterében, amiről úgy gondolták, hogy ma is megállná a helyét a mozivásznakon. A közelmúltban kirobbant és a bélyegét Hollywoodra igencsak rányomó #metoo-botrány farvizén persze könnyen elevickélhet egy erős központi nőalakra építő mozi, ami ráadásul azt mutatja be, hogy ez a karakter hogyan képez elnyomottabb életű társaiból szintén erős és független, a jogaikért önállóan kiálló egyéniségeket egy sötét lelkű férfiak által uralt világban, ám a Nyughatatlan özvegyek nem éri be ennyivel.

Ez mindjárt abból kiderül, hogy a McQueen-Flynn alkotópáros nem nyomozós krimiként gondolta újra a fegyveres rablásban felrobbanó gengsztercsapat és a maguk után hagyott, anyagilag és a rivális bandák bosszúvágya miatt is kiszolgáltatott helyzetbe kerülő özvegyeik történetét. Ennél fogva pedig a tévében oly fontos (és igencsak „tévésnek” ható) rendőrségi mellékszálat úgy, ahogy van, kihagyták a forgatókönyvből. De nemcsak a szálnak, konkrétan magának a rendőrségnek sem túl sok szerepe van az események alakulásában, ez pedig sokkal inkább kölcsönöz amolyan „neo-noiros” hangulatot a filmnek amellett, hogy a kameratechnikával és a színhasználattal az alkotók azért igyekeztek leróni a tiszteletüket a forrásmű „columbósan” kopott, szemcsés látványvilága előtt is. A 80-as évek Londonjából napjaink Chicagójába átültetett sztoriban egyik szereplő sem tiszteli a törvényt, így még a hősnőink férjeit alakító gengszterek tűnnek a leghitelesebb embereknek, mert ők legalább nem is próbálják palástolni bűneiket. A politikusok – fehérek és feketék egyaránt – korruptak, a prédikátorok megalkuvók, a nők pedig fegyveres rablók ezen a helyen, de utóbbiakkal legalább tudunk azonosulni. Ők az elnyomó, zsarnok férjeik halála után maradt adósságok, a családjuk fenntartása vagy éppen a kényszerű prostitúció elkerülése miatt válnak megélhetési bűnözővé az elég keményen démonizált férfi karrier-gengszterekkel szemben. Ezek a háttérmotivációk pedig igencsak hiányoztak az eredeti szériából, ahol inkább csak egy rivális bandától való félelem aktivizálta hősnőinket.

A Nyughatatlan özvegyek tehát annak ellenére, hogy női heist-film, korántsem valamiféle Ocean’s 4, ahol négy nő nagy unalmában nekiáll elegáns partikról drága ékszereket elemelni. Itt sokkal komolyabbak, sokkal életszerűbbek a tétek. Négy hősnőnk ugyanis konkrétan azért harcol, hogy egyáltalán megőrizhesse női méltóságát a velejéig romlott férfiak által uralt városban, amiről pedig nem nehéz megint csak a Hollywoodi befolyásos filmmoguloknak kiszolgáltatott, de a #metoo-mozgalom révén ellenük fellépő színésznőkre asszociálni. Ami viszont talán kicsit fájó, hogy bár Gillian Flynn tolla már korábbi munkái során is igencsak vitriolba volt mártva, ha férfikarakterekről volt szó, de a Nyughatatlan özvegyekben talán egy kicsit túlságosan is megszalad az a toll.

Flynn forgatókönyvében nincs olyan férfi, akinek lenne legalább egy pozitív tulajdonsága – és az még oké is, hogy a Colin Farrell által nagyszerűen megformált, helyezkedő politikusról, a Robert Duvall jutalomjátékaként megelevenedő apjáról, vagy éppen a kiváló Daniel Kaluuya fekete gengszter-figurájáról nem derül ki, hogy van kevésbé romlott oldaluk is, ám azzal kell szembesülnünk, hogy még a film elején odaadóan romantikusnak bemutatott főgengszter is csak egy önző szemétláda. Őt ráadásul Liam Neeson alakítja, akit a nem is olyan rég még nagy divatnak számító Elrabolva-trilógia nőket védelmező szupertestőre után kissé furcsa ilyen szerepkörben látni, de szerencsére a mindig remek Viola Davis-szel szokatlanul jó párost alkotnak. Ebben a filmben a férfiak menőnek hangzó, de valójában talán direkt modorosra és megmosolyogtatóra írt gengszterdumákkal próbálnak villogni, míg a nők egysoros beszólások nélkül is sokkal kúlabbnak hatnak a férjeik tervei alapján megszervezett, majd kivitelezett fegyveres rablás közben.

A Nyughatatlan özvegyek tehát igazi élményt elsősorban annak fog nyújtani, aki minél több alkalommal akar a tesztoszteronnal befűtött vetítőtermek vásznain legalább olyan vagány nőket látni, mint amilyen tökös férfiakat láthatott eddig a mozi elmúlt több, mint százhúsz éve alatt. Olyan nőket, akik nem hagyják leuralni magukat, és akik elveszik, ami jár. Akik képesek eldobni az elnyomó embereik után maradt özvegyi fátyolt, hogy aztán férfiak nélkül is boldoguljanak.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó